Tartalom

Berlin a második világháború után, a teljes város romokban, az emberek éheznek. A 12 éves árja kisfiú, Edmund kora miatt sikertelenül próbál munkához jutni, de némi teherautóról lehullott szenet fel tud szedni. Otthon nagybeteg apja várja, bátyja, aki a német hadseregben szolgált, ezért bujkál, viszont így neki nem jár élelmiszerjegy, illetve nővére, aki éjszakánként cigarettáért flörtöl, de lefeküdni már nem akar több juttatásért. A házban ahol laknak többedmagukkal osztoznak, hiszen kevés a lakható épület. Edmund próbál üzletelni, lopni, hogy némi ételhez juttassa családját. Egy nap  találkozik volt tanárával, aki hithű náciként azzal vigasztalja Edmundot apja betegsége miatt, hogy a gyengéknek úgyis el kell hullaniuk az erősek életben maradása érdekében. Egy fél napra hozzácsapódik egy magát lopásokból fenntartó gyerekbandához is. Apja végül kórházba kerül gyengesége miatt, ahol rendes ellátást kap, és kesereghet, hogy szívesebben halna meg, mintsem hogy élnie kelljen, bátyja pedig feladja magát a rendőrségen, így mindkettejük próbál kevésbé a család terhére lenni. A tanár és apja szavait Edmund bátorításnak veszi, ezért kórházlátogatáskor gyógyszert lop, amivel megmérgezi apját...

A történet neorealista filmként egyrészt bemutatja a háború utáni német hétköznapokat, amely a civil lakosságot épp olyan körülmények közé taszította, mint az olaszokat, másrészt Edmund középpontba helyezése sokkal allegorikusabbá tette a történetet Rossellini korábbi filmjeinél, így a személye egymaga értelmezhető az egész németségéként. Nem mellesleg Rossellini kisfia 1946-ban hunyt el vakbélgyulladásban, tehát felfoghatjuk a történetet az ő szenvedéstörténeteként is.

Megvalósítás

A film rögtön a rendező kisfiának ajánlja önmagát, ezzel meg is alapozza a személyesebb olvasatot, majd jön a film tézise, szintén feliratként: ha az erkölcs eltávolodik a természetes erkölcstől, az főleg a még fogékony gyerekeket tönkreteheti. Igazi cselekménye nincs a történetnek, Edmund inkább különféle, jelképes helyzetekbe kerül. Már a film elején sírásóként próbál elhelyezkedni, de ahogy a film során végig, innen is elküldik kora vagy egyéb tulajdonsága miatt. Otthon a családja "morális vákuumban" él: a cselekvőképtelen, terhet jelentő apa folyton erkölcsről prédikál, de ő maga is belátja, hogy felelős a helyzetért - ő a fasizmus előtti Németország; a báty (amúgy tök jogosan) nem mer jelentkezni a rendőrségen, hiszen aktívan harcolt, így viszont nem létezik a rendszerben és nem kap élelmiszerjegyet, azaz ő is csak terhére van a családnak; a nővér kacérkodik a prostitúcióval, de nem meri átlépni a határt; így hárul szinte minden munka Edmundra, akit gyerekként kezelnek, mégis felnőtt tetteket várnak tőle. Egykori tanára jelenti a náci szellemiséget, aki nemcsak szellemileg rontja meg az ifjúságot, de pedofil is; tőle kapja meg a szociáldarwinista útmutatót, miszerint az erősebb az életképes, a gyengének hullania kell - ez ösztönzi Edmundot, hogy megmérgezze apját, feláldozva őt a család jövőjéért. Csakhogy nem megkönnyebbülnek, hanem összetörnek a többiek. Tanárához megy lelki támaszért, de az megrémül, amikor meghallja, mit tett a fiú, tagadva hogy ő erre bátorította volna. A nála kicsit idősebb, utcán élő gyerekekhez menne, akikkel előző nap ismerkedett meg krumplilopás közben, de ők nem akarnak vele "dedózni". Végül már az utcán játszó gyerekek is elküldik, így egyedül marad. Elhalad a templom előtt, melynek orgonáját hosszú idő után megszólaltatja a pap, és az emberek felé fordulnak, de Edmund érzi, hogy bűne miatt már elesett a megváltástól. Már csak egy kiút van bűne alól, ha mások nem veszik le válláról a terhet: a halál.

A film legfontosabb tartalmi és vizuális eleme is azonban maga a szarrá bombázott Berlin (és itt látszik igazán, mennyit jelentett az, hogy Róma egy nyílt város volt). Rossellini központi képe, tulajdonképpen egyetlen üzenete is a romok közt bandukló kisfiú volt, a köré írt történet már nem számított neki. Ez már túlmutat az addigi, széttagoltabb neorealizmusán és előrevetíti nem csak a  későbbi Itáliai utazást, de még Antonionit is a díszletként szolgáló romok révén, amely megfeleltethető Edmund belső világának, illetve ahogy az elején említettem, általa Németországénak. Bár a színészek továbbra is amatőrök, most nem találtam bennük különösebb kifogásolnivalót. Jellemző, hogy az Edmund szerepére kiszemelt kisfiút elsősorban fia hasonlóságára hivatkozva szerződtette. De nemcsak a képek, hanem a zene is szintet lépett. Rossellini állandó zeneszerzője öccse, Renzo volt, aki eddig számomra nem volt érdekes, de ezúttal a disszonáns, horrort, német némafilmek expresszionizmusát idéző dallamai tökéletesen illettek a romokhoz.

Élmény

Rossellini e három filmjét (Róma nyílt város, Paisa, Németország nulla évben) nevezik az ő háborús trilógiájának, amely hármason szerintem jól látszódik fejlődésének iránya, ahogy egyre kevésbé cselekményközpontú és ahogy egyre inkább finomodik önkifejezése. A lezárás ellenére is hiányzott számomra a katarzis, ahhoz pedig nem volt elég nyomasztó, hogy csak a hangulatával szerezzen érvényt mondanivalójának. A képi világ a romoknak köszönhetően kifejező, de ez az egyetlen látványelem a filmben, ami nekem kevés.

Következik: Bolond, bolond világ