Tartalom:

Weronika (Irene Jacob) amatőr, de tehetséges lengyel énekes. Krakkóba utazik rokonához, ahol véletlenül meghallja egy jó kapcsolatokkal bíró zeneértő, és hamarosan nagy koncerten énekelhet. A meghallgatás után beleszalad egy tüntésbe a főtéren, ahonnan mindenki menekül, beleértve egy francia turistacsoportot is. Weronika megdöbbenve veszi észre, hogy az egyik fényképező nő a buszon megszólalásig hasonlít rá. Később, a koncert alatt gyenge szíve miatt éneklés közben rosszul lesz és meghal. Eközben a fényképező nőt, Veronique-ot (szintén Jacob) Párizsban váratlanul elönti a mély gyász érzése szeretkezés közben. Érzi, hogy le kell mondania énekóráit. Az iskolában, ahol tanít, épp azt a dalt tanulják, amit Weronika adott elő. Még aznap szinte azonnal beleszeret ismeretlenül is Alexandre-ba (Philippe Volter), a bábművészbe a férfi előadása közben. Nem sikerül beszélnie vele, de egy este titokzatos küldeményeket kap, amelyek hozzá vezetik...

Korabeli beszámolók szerint az 1991-es történet jóval politikaibb színezetűnek számított a szocialista blokk felbomlása idején, ahol a két nő a két pólust jelképezte, de erre mai szemmel csak kevés dolog utal. A történet nagyobb részét a két nő közötti kapcsolódási pontok bemutatása adja ki, amely a végére valami olyasmire fut ki, miszerint minden mindennel összefügg egy érzékeken túli szinten. De nem e megmagyarázható dolgokon van a hangsúly, hanem épp az érzékeken túli szint érzékeltetésén, amit nem lehet szavakkal leírni, csak filmen bemutatni.

Megvalósítás:

Tulajdonképpen a történet elején felvázolják az egész hátralévő filmet azzal, hogy a két lányt még kislánykorukban mutatva felhívják figyelmünket a látszólagos dolgok mögötti világra. Az első fél óra Weronikáé, akit az énekhangja révén egy angyali lénynek akarnak beállítani, de nekem a szinkron miatt az éneklés tátikázásnak tűnik és nem igazán hiszem el. Ez a rész inkább csak arra jó, hogy felvonultassa a következő egy óra jeleit Veronique életéből. Ő nagyjából ugyanazt éli át, mint Weronika, de megérezvén a veszélyeket a másik életből, sikeresen elkerüli a veszélyeket. A jelek nem rejtélyesek, hanem intimek, nagyon emlékeztettek a Három szín: kékre. Erre tesz rá egy lapáttal a bábművész, akinek előadása minden egyszerűsége ellenére is megrázó, és igazán nincs köze a történethez, mégis érezni lehet a kapcsot az ő báb-pillangó metaforája és Veronique-ék élete között. Ugyanilyen természetes és magától értetődő volt számomra az is, hogy amikor Veronique meglátja saját fényképén Weronikát, sírásban tör ki. Ezek nem logikusan elmagyarázható összefüggések, hanem érzelmi alapúak.

A történetnél sokkal erősebben fejezte ki mindezt a képi világ. Rengeteg a tükröződő felület, amely a világ e kettősségét, az érzékelhető és az érzékeken túlira akar utalni. Weronika kedvenc játéka egy üveggolyó, amelyen keresztül nézve a világ fejjel lefelé fordul; a kamera sokszor megdől, felvéve a lengyel lány nézőpontját; megjelennek Kieslowski intim képei (legjobb a vízben ázó teafilter) és a magányos öregasszony mindent visz. A színvilág meleg aranyszínével együtt mindez nagyon hasonlít az Amelie csodálatos életére, miközben zöld alapszínű betétek is feltűnnek a halállal kapcsolatos részekben, és amelyek inkább túlvilágian álomszerűek, mint a Vámpír (csak nem rémálomszerűek). Egyszerű összekötő kapocs a két élet között a zene, amely engem nem nagyon hatott meg, de attól még működik.

Élmény:

Sokféleképpen próbálták már a filmet, mint önálló művészeti ágat kialakítani, de kevés címet tudnék mondani ahol ez megközelítőleg sikerült. Azt hiszem ez az első olyan filmélményem, ami valóban a film nyelvén fejezett ki valamit, amit máshogy nem lehetett volna, azaz ez az első igazi film, amit láttam. E mellé kellőképpen magával ragadja az embert érzelmileg és látványos is. Persze nem tökéletes, és hiába ömlengtem eddig ilyen sokat, mégsem tetszett igazán, mert nem tudott engem kellőképpen magával ragadni.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Irene Jacob (Három szín: piros), Aleksander Bardini (Tízparancsolat), Philippe Volter (Három szín: kék)
- Philippe Volter 2005-ben, 46 évesen öngyilkosságot követett el

Következik: Zongoralecke