Tartalom:

I) Én, Kuba. Én vagyok az amerikai gazdagokat kiszolgáló kaszinó az 1950-es években, és én vagyok az a nyomortelepen élő lány is, aki bár erkölcsös és szerelmes, jobb híján prostituálja magát. Sajnos a szerelmem rajtakap szégyenemben, amint épp eladom minden méltóságom pénzért...
II) Én, Kuba. Én vagyok Pedro, az öreg cukornádtermesztő, aki egész életét kemény munkával, de viszonylagos boldogsággal töltötte. Örülök az idei kiváló termésnek. És én vagyok a földbirtokos, aki eladta a földet egy amerikai cégnek, Pedro pedig mehet isten hírével...
III) Én, Kuba. Én vagyok Enrique, a kommunista aktivista diák, aki megelégelve a hatóság elnyomását fegyvert ragadna, de amikor lehetősége nyíilk rá, képtelen embert ölni. És én vagyok a rendőrfőnök, aki amint lehetősége nyílik rá, lelövi az aktivitsa diákokat...
IV) Én, Kuba. Én vagyok Mariano, a békére vágyó paraszt, aki megvendégeli a fáradt forradalmárt, de nem segít neki. És én vagyok Kuba, ahol lebombázzák Mariano házát, mert a felkelők közelében van. Mariano belátja, hogy fegyvert kell ragadnia...

A szovjet hagyományokat követve teljesen egyértelmű, hogy ez egy propagandafilm az 1959-re győzedelmeskedő kubai kommunista forradalomra emlékezve. A megszemélyesített Kuba bemutatja azt az állapotot, ami a forradalmat igazolja: az átlagemberek kiszolgáltatottságát, nyomorát, az igazságtalanságot, illetve ezzel szembeállítja a rajtuk uralkodó - elsősorban amerikai - elnyomók gonoszságát.

Megvalósítás:

Az egész narratíva jól láthatóan lineárisan halad: egyrészt a helyszínek a parttól a sziget belseje felé haladnak a nyomortelepen és a belvároson át a forradalom szívéig számító belsőbb hegyvidékig, másrészt az elnyomottak a passzívból egyre inkább aktívak lesznek. Az első rész Mariája még hagyja magát, noha nem helyesli, a második rész Pedrója már inkább elpusztítja önmagát. A diák Enrique az, aki először vállalja némi vívódás után az ellenállást, végül Marianoban teljesedik ki, akinek már nincs más választása. A felépítés, ahogy kiderült a leírásból, epizódikus, négy történetet mesél el, mindegyik valamelyik elnyomott réteg életéből: szegény városi, kisemmizett paraszt, haladó értelmiségi, önvédelemre kényszerülő kubai. Mindegyik karakter küzd önmagával: érzik mi a helyes, de ilyen-olyan okból nehezen válnak cselekvő féllé. A négy történetet a megszemélyesített Kuba narrációja fogja össze, aki női hangon, kicsit szenvtelenül, a természet megrendíthetetlenségével mesél és bíztat. A propaganda egyszerű: a kubaiak többsége kommunista, ami véget vet a nélkülözésnek, míg az amerikaiak és a kubai uralkodó osztály képviselői (földbirtokos, rendőrség) rosszak, csúnyák.

A történetét kubai költő jegyzi és lírai akar lenni, de nem sikerült. Ellenben a képi világa azonnal elhozza ezt az érzést, ez az egyik leglátványosabb film, amit eddig láttam. Ennek titka elsősorban a kamerakezelésben van, amiről azt hittem hogy torzított, de a Wikipedia felvilágosított, hogy a hatást az okozza, hogy nagylátószögű kamerával vették fel a filmet közelről. Ezt fokozandó általában alulról, folyamatosan mozgva teszik, ráadásul gyakran olyan érzése van az embernek, mintha a kamera a szereplő kiterjeszetett mozgása lenne. Hogy értelme is legyen ennek, írok egy példát: Pedro lenéz a cukornádra, a kamera pedig leereszkedik egészen a földig; ezután felemelkedik egészen magasra, jóval magasabbra Pedrónál, mintha csak felnézne, majd onnan mutatja az ültetvényt. Mindezt ráadásul gyakran egy snittben teszi sínek kiépítése nélkül, amikor még nem létezett a steadycam (a titok: az operatőr mellkasára rögzítették a kamerát, őt rángatták dróton). De ennél több van benne: már az elején mellbevágóan szétfeszítik a színek a képeket, noha fekete-fehér filmről beszélünk. Nem tudom miért éreztem ezt. Kicsit olyan volt, mintha több stílust is szeretett volna fevonultatni, láttam kifejezetten film noiros megvilágításokat (pontosabban meg nemvilágításokat), expresszionista díszletet, de több filmet is felfedezni véltam benne, mintha megjósolta volna előre vagy leutánozta volna őket: Paisa, A gonosz érintése, Az édes élet, Az algíri csata, A gránátalma színe, Apokalipszis most, hogy néhányat említsek. A zene nem kiemelkedő, de hatásosan van felhasználva, hol csend, hol latinos ritmusok, ahol kell.

Élmény:

Ez egy újabb olyan film, amit Coppola és Scorsese filmbuziságának köszönhető, hiszen az 1990-es évekig gyakorlatilag ismeretlen volt, csak az ő promójuknak köszönhetően fedezték fel újra. Megköszönhetjük, hiszen a képi világa valóban különleges. A lírainak szánt hangnem viszont dokumentumfilmes és valahogy nem sikerült átszellemülnöm. Nem a propaganda tehet róla, a történetek nem elég erősek vag legalábbis nem elég jól megírtak. meggyőződésem, hogy párbeszédek nélkül, legfeljebb a rövid narrációk mellett sokkal jobabn működött volna (bár így se volt sok).

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Sergio Corrieri (Az elmaradottság emlékei), Jean Bouise (Out 1)
- Annak ellenére, hogy a film minden támogatást megkapott mind a szovjetek, mind a kubaiak részéről, a szocialista táborban nem aratott sikert, mert nem támadta eléggé a kapitalistákat, ugyanakkor a nyugati világban eleve be sem mutatták, elvégre kommunista film.
- A kubai forradalom 1953 és 1959 között zajlott le, amikor a korábban demokratikusnak számító Batista egyre diktatórikusabbá kezdett válni (és egyre szorosabb kapcsolatokat kezdett ápolni a maffiával - lásd A keresztapa 2). A Castro vezette felkelők elől Batista Portugáliába menekült élete háralévő éveire, míg Castro 2006-ig maradt az ország vezetője. Tavaly, 2016 végén halt meg.
- A rendszerváltás megtette a szükséges reformokat, hogy a lakosság valóban jobban éljen, ám a Szovejtunió megszűnésével eltűnt legfontosabb gazdasági partnerük, így az ország a csőd szélére sodródott. Persze Castro maga is diktatúrát épített ki, hogy elnyomja a neki nem tetsző csoportokat, részben ami miatt mintegy egymillió kubai menekült az Egyesült Államokba (lásd Az elmaradottság emlékei és Sebhelyesarcú)
- Az amerikaiak a mai napig betölthetik a gonosz szerepét, elvégre támogatták Batista diktatúráját, később fegyveres felkelést Castro ellen, és azóta is tartó gazdasági blokádot vontak a szigetország köré, noha a 2010-es évektől kezdve ez enyhülni kezdett.

Következik: Szívből, igazán