Tartalom:

Mia színésznői karrierre vágyva költözött Los Angeles-be, de meghallgatásai egyelőre sikertelenek. Egyik sikertelen meghallgatása után hazafelé szomorú zongorajáték kelti fel figyelmét; betér a bárba, hogy szóba álljon a zongoristával, de az ügyet sem vetve rá kishíján fellöki és elviharzik. Ő Sebastian, akit épp most rúgtak ki, mert mindig komolyabb dallamokat játszana, mint amit kértek tőle. Ő is szerencsét próbálna, egy legendás dzsessz bárt nyitna újra, csak pénze nincs rá. Egy buliban futnak össze újra, ahol a kezdeti ellenségeskedés után már engedékenyebben állnak egymáshoz, majd másnap megnyílnak egymásnak, megosztják vágyaikat és randit beszélnek meg. Természetesen összejönnek és új reményekkel vágnak neki álmaik megvalósításának, de a boldog párkapcsolattól még nem lett könnyebb semmi...

A legalapvetőbb témája a karrier és a magánélet összeegyeztethetőségének nehézsége, kevésbé kiemelt témái között megtalálható az érvényesülés nehézsége, amely önéletrajzi ihletésű. A történet vége leszámol az "egyetlen helyes döntés" jelenségével, és ne menjünk el amellett sem, hogy az egész film a rendező szerelmi vallomása a klasszikus Hollywood felé.

Megvalósítás:

Kezdjük az alapkoncepcióval: gyakorlatilag egy 1950-es évekbeli musicalt láthatunk, amit 2015-ben forgattak le. Ez meghatározza a karkatereket, a cselekményt és minden mást is, noha szeretik azt hangoztatni, hogy realisztikusabb az elődjeinél és megmutatja a siker árát is. Én meg azt mondom, nézzék meg mondjuk a Csillag születiket, és akkor nem mondanak ilyet (de az kétségtelen, hogy a fejünkben élő musicalekhez képest életszerűbb). De tovább megyek, nem csupán leróják tiszteletüket a nagy klasszikusok előtt, hanem gyakran úgy éreztem, azokat összeollózva állították össze a cselekményt (Egy amerikai Párizsban, Ének az esőben, A zenevonat, West Side Story, Cherbourgi esernyők, de felfedezni véltem benne még a Szédülést és a Mindhalálig zenét is, a Guardian meg A sötétség útját). A cselekmény az évszakok változását követve öt részre van osztva téltől-télig (kikacsintós poén, hiszen Los Angeles-ben nincs nagy eltérés az évszakok közt): téllel és a küszködő karakterekkel indítunk, tavaszra összejönnek, nyárra beindul a szakmai életük, végül őszre eltávolodnak egymástól. A romantikus álomvilágba tulajdonképpen csak az zavar be, hogy a karrierjük miatt nem tudnak együtt lenni egy helyen, a történet vége pedig meglepően keserédesen eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna ha máshogy alakul az életük. Bár csupán két karakterre összpontosítanak, így se sikerültek túl sokrétűre, mindössze a szerelem és a karriervágy motiválja őket. A rendező két szerelme a dzsessz és a filmezés, így kissé olyanok, mintha a két főszereplő e két oldalát testesítené meg; ő a filmet választotta. És hogy mitől szerelmi vallomás? Már utaltam több film szellemének erős jelenlétére, de szinte minden jelenetben visszaköszön valami filmes dolog. Itt egy jó kis összehasonlító videó csak a fent említett filmekről. A benne elhangzó dalok is sokkal inkább hangulati elemek és szólnak Los Angeles-ről, mintsem hogy a cselekményt mozdítsák elő.

Képi világa is az 1950-es éveket idézi, szándékosan annak megfelelő formátumban forgatták. Szépek a színek, jók a beállítások, és szerettem azt az egyszerű megoldást is, hogy erős fénnyel emelnek ki valakit, és mai szemmel már nagyon tudom értékelni, amikor vágás nélkül, sokat mozgó kamerával vesznek fel egy-egy hosszabb jelenetet. A színészek közül Stone-nak volt alkalma megcsillogtatni tudását és elég jól csinálta, kapott is érte egy Oscart. De térjünk a lényegre, hiszen musicalről van szó: annak rossz. A dalok indokolatlanul csendülnek fel, de őszintén szólva ez már nem zavar. vagy talán csak illett ebbe a világba a dalra fakadás. A dalok nem voltak különösebben emlékezetesek számomra, a táncok pedig a pados jelenet kivételével egyáltalán nem fejeztek ki semmit. A koreográfia szempontjából érződött, hogy sokkal fontosabb volt a rendező számára a kamera mozgása és az emberek elhelyezkedése, mintsem maga a mozgáskultúra. Abból a szempontból azért volt rossz ötlet épp a nagy elődöket megidézni, mert a két főszereplő se nem profi táncos, se nem profi énekes, és fájóan eltörpülnek Garland, Astaire vagy Kelly mellett, főleg hogy a rendező nem törekedett tökéletes előadásra.

Élmény:

Hangulatos film, aminek már az első jelenete megadja az alaphangot. Romantikus, kicsit humoros, megható, tökéletesen visszaadja a megidézett kor hangulatát, sok filmes utalással. Dalolászás és tánc nélkül, rövidebben vajon jobb lett volna?

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: J. K. Simmons (Pókember 1-2), Meagen Fay (Magnólia), Josh Pence (A sötét lovag - Felemelkedés)
- Stone sírós meghallgatása a valóságban is megtörtént, csak épp Goslinggal.
- Gosling a film kedvéért megtanult zongorázni, nincs dublőre.

Következik: Szerelem