Tartalom:

A második világháború idején józan életet élő Joe élete lászólag a legnagyobb rendben halad: katonaként hamarosan pilótaképzőbe küldik, és van egy odaadó barátnője Cindy Lou személyében. Pechére egy körletben él az ejtőernyő varró Carmennel, a helyi bombanővel, aki szemet vet a férfira, főleg mert az elutasító vele szemben. Amikor Carment rendbontásért rövid időre börtönbe küldenék, épp Joe-t bízzák meg, hogy a felelősség terhe mellett szállítsa őt a közeli város bíróságára. Csakhogy az autó lerobban és kénytelenek hosszabb szünetet tartani, ami alatt Carmen révbe ér és lefekszik Joe-val. Mire a katona felébred, Carmennek nyoma sincs, így őt csukják le...

A 19. századi Carmen c. regényből készült Carmen c. operából készült a Carmen Jones c. musical filmes feldolgozása. Elvileg Carmen szabad szelleméről kéne szólnia a történetnek, aki a szerelmét és akár az életét is feladja érte, de ebben a filmben e mondanivaló elhalványult az egyszerű féltékenységi dráma mellett.

Megvalósítás:

A történet röviden bevezet minket Joe életébe, aki mintagyerek magatartás és szorgalom terén is, látszólag tökéletes párt alkot Cindy Louval. Hamar megérkezik a képbe azonban Carmen is, akinek a viselkedését legjobban a szenvedélyes szó írja le. Szemérmetlenül rámászik Joe-ra, mert egyedül ő vak iránta, majd összeverekszik egy kolléganőjével. Joe látszólag megrengethetetlenül hűséges, ám amikor kettesben marad Carmennel és a nő megmutatja törödő oldalát is, elcsábul és rabjává válik. A konfliktust és a szerele bukását az okozza végül, hogy Joe féltékenykedni kezd, amit Carmen nem tűr és inkább lemond Joe-ról, hiába szereti, még akkor is, amikor Joe kész őt megölni. Azért nem jön ki ebből jól a szabadság mindenek felettisége, mert itt a szakítás hirtelen felindulásból, veszekedésből történik, nem pedig egy jól átgondolt döntés alapján. A történet kétséget hagy affelől, hogy Carmen nem menne-e vissza idővel Joe-hoz. Érdekessége, hogy a (majdnem) korabeli fekete közösségbe helyezték a történetet, ami részben talán kicsit ideálisan festi le az életüket, részben viszont az opera realizmusát idézi meg - és ne felejtsük, hogy mindezt 1954-ben tette.

Ahogy említettem, ez az opera musicalváltozatának filmváltozata, tehát zenés film. A musical a dalokat is a fekete közösségre szabta, a filmváltozat azonban operaénekesekkel helyettesítette a sznészek tátogását, ami borzasztóan természetellenesen hatott, főleg Joe esetében, pedig a "Dis Flower" a film egyik legerősebb jelenete. Szóval a dalok egyszerűen nem illettek a filmhez, a musicalban biztos jobban passzoltak. És ha már musical,akkor nem mehetünk el a vesszőparipám mellett: igen, a dalok ezúttal is indokolatlanul, ráadásul indokolatlanul gyakran csendülnek fel, főleg az elején. Néha a párbeszéd nem illik a dalok közé, néha meg már olyan régen volt dal, hogy el is felejteni, hogy musicalt látunk. A koreográfiák többnyire ötlettlenek, már ha vannak egyáltalán. Érdekesség, de Carment láthatjuk fehérneműben, ilyet pedig most hirtelen nem tudok felidézni ilyen koránról.

Élmény:

Nem gazán tudok mit mondani, nem ragadott magával a film. Voltak érdekesebb jelenetei, az operából közismert dallamokat jó volt hallani, de az előadások általában nem voltak túl jók, a történet maga pedig messze nem lett olyan erős, mint amennyire lehetett volna.

Érdekességek:

- Még életben vannak: Harry Belafonte (90)
- Dorothy Dandridge mindössze 42 évesen hunyt el gyógyszertúladagolásban vagy embóliában.
- Dandrige és a házas rendező állítólag viszonyt folytattak a forgatástól kezdve még évekig.
- Belafonta ismertebbé vált később énekesként, legismertebb dala a banánhajó.

Következik: Love Story