Artúr filmélményei

West Side Story (1961)

2016. október 17. 18:44 - Liberális Artúr

 

Rendezte: Robbins, Jerome - Wise, Robert
Műfaj:
dráma, romantikus
Főbb szereplők:
Natalie Wood

Megjelenés: 1961, Egyesült Államok
Hossz: kb. 2,5 óra
IMDB: 7,6 pont
Előzetes: https://youtu.be/-tK9tARX83Y
Ajánlott írás: -
Mikor látható: http://port.hu/adatlap/film/tv/west-side-story-west-side-story/movie-2720

Tartalom

A környéket a Rakéták fantázianevű banda uralja, többször megverekedtek érte rivális bandákkal, ám most új csapat tűnt fel a színen: a puerto ricoiakból álló Cápák. Megelégelve a Cápákat, Riff, a Rakéták vezére az esti tánc után ki akarja hívni őket verekedni, amire meghívja régi alaptótársát, az azóta munkája miatt kissé eltávolodott Tonyt is. A táncesten Tony és a Cápák vezérének, Nardonak a húga, Maria (Natalie Wood - énekhangja: Marni Nixon) megpillantják egymást és azonnal egymásba szeretnek. A két csapat tagjai persze rögtön szétválasztják őket, majd megegyeznek, hogy a legerősebbjeik másnap este ököllel megverekednek. Maria arra kéri Tonyt, hogy állítsa le a verekedést, ám a bunyóban kések is előkerülnek és Nardo leszúrja Riffet. Barátja halála láttán Tony elveszti fejét és leszúrja Nardót...

A történet a Rómeó és Júlián alapszik nagyjából az 1950-es évek etnikai-szociális bandaháborúiba ültetve. Adottak az utcán lógó, másodgenerációs európai bevándorlók, illetve az újonnan érkezett puerto ricoiak, akik - nem alaptalanul - kirekesztettnek érzik magukat. A szociális különbségek mellett az etnikai is nehezíti vegyülésüket, amely törésvonalat Maria és Tony szerelme hidalhatna át, de amely tragédiával végződik. Tulajdonképpen nem kapunk megoldási javaslatot a felvázolt nehézségek leküzdésére, és nagyjából ugyanarra a következtetésre jut, mint az Amerikai história X: a gyűlölet erőszakhoz vezet.

Megvalósítás

A történet röviden megmutatja előbb a bandák közti feszültséget, az okával nem igazán foglalkozik, majd behozza a képbe a két szerelmest, egymás karjába löki őket, hogy aztán a két tűz között felörlődjenek. A verekedés előtt ismerjük csak meg valamennyire a két világot: a Rakéták ironizálva felsorolják, mire hivatkozhatnak, ha bajba kerülnek, miszerint ők csak a körülmények áldozatai, a társadalmi, családi háttér miatt agresszívek. Hogy ennek van-e valóságalapja, az a filmből nem derül ki, mindenesetre ennek tudatában teljes mértékben felelősek tetteikért. A Cápák ebből a szempontból kevésbé elítélentők, mert őket valóban másodrendűként kezelik, és csak az amerikai álom árnyoldala jut nekik - barátnőik azonban a szabadságot, a lehetőségeket, a pozitívumokat emelik ki. Külön megemlítendő, hogy Anita, Nardo szerelme alig várja, hogy a pasija verekedjen, mert azzal levezeti a feszültségét és sokkal jobb szeretővé válik utána. Akarakterek többsége egysíkú, még a főszereplő szerelmesek is. Különösen az esett nehezemre velük kapcsolatban, hogy miután Tony elvesztette barátját és megölte Maria bátyját, még simán odament véresen a lányhoz és szerelmeskedtek, mintha egyiküket se viselte volna meg igazán az eset. Nem is rajtuk látzott meg igazán a két világ szorítása, hanem Anitán, aki egyszerre sirathatta szerelmét és segíthette annak gyilkosát (kapott is érte egy Oscart.) A West Side Story zenés-táncos film, és hát sajnos a dalok indokolatlanul csendülnek fel, a táncok viszont nem, mivel gyakorlatilag minden energkusabb mozdulat a filmben táncba torkollik. Jelen esetben inkább a normális mozgás volt indokolatlan.

És ha az előző bekezdésemet a táncokkal zártam, folytassuk velük. Zseniálisak. A nyitójelenet lassan úszik rá a West Site városrészre, míg egészen Riff ütemre csettintgető kezéig ér, amelyről újra kifelé indul a kamera, ahogy egyre több kéz csatlakozik az övéhez. Ez egy tízperces táncjelenet kezdete, amelyben a banda összefut és összeverekszik a Cápák tagjaival. Egyszerre balett és modern tánc, szavak nélkül is megérthető, nincsenek benne felesleges elemek, csupán táncszerűen adja elő a hétköznapi mozdulatokat. Szinte fizikai fájdalmat okozott, amikor átment "normálisba", olyan érzés volt, mint Leone beszédnélküli, elnyújtott kezdőjelenetei. Nem mindegyik volt tökéletesen kifejező, de a többségük tök jó volt, ráadásul külön ügyeltek arra is, hogy a Cápák latinosabban mozogjanak, a Rakéták pedig a "fehéren". A hozzájuk kapcsolódó zenék közül többet felismertem, egyesek tetszettek, de a fő motívum, a vissza-visszatérő Tonight pl. pont nem. Mint említettem, többségük indokolatlannak hatott, főleg ha nem is táncoltak mellé. A képek, a zene, a mozdulatok mind szinkronban voltak. A díszlet minimalista, tűzfalak, sikátorok, jelképes rácsok között zajlott többnyire a cselekmény, és mivel részben este, lehetett játszani az utcai megvilágítással is (pl. az utolsó jelenet egyetlen lámpája egyszerre jelentett különállást, boldogságot, magányt a helyzettől függően). A minimalista díszlet ellenére így is volt lehetőség bevonni a környezetet a történetbe, kreatívan felhasználni őket a táncokhoz (pl. a ruhaboltban templomi esküvő előadni). A képi világ jellegzetessége az alső szögből való felvételt, amit úgy értek el, hogy a díszletet megemelték. Emellett néha használták az elhomályosítást vagy a világítással való kiemelést, hogy megszüntessék a külvilágot a szerelmesek, de alapvetően a táncok minél látványosabb megjelenítésének volt alárendelve a kamera. Hogy negatívumot is mondjak, nem bírtam Maria énekét. Művinek, irritálóan magasnak éreztem.

Élmény

Zenés filmként, egy klisés Rómeó és Júlia történetként nem sok jóra számítottam, de az első jelenet azonnal megvett, megadta az alaphangulatot, és onnantól kezdve már örömmel néztem a filmet. A témája sajnos teljesen aktuális, így kellőképpen modernnek is hatott, noha nem tudott semmit hozzátenni, és a katarzis is hiányzott. Az utóbbi hónapok legjobb filmje ennek ellenére is.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Natalie Wood (Az üldözők), Marni Nixon (My Fair Lady, A muzsika hangja), Simon Oakland (Pszichó), Ned Glass (Észak-északnyugat, Amerikai fogócska)
- Még életben vannak: Richard Beymer (78), Russ Tamblyn (81), Rita Moreno (84), George Chakiris (82), John Astin (86), Tony Mordente (80), David Winters (77), Eliot Feld (74)
- Natalie Wood tisztázatlan körülmények között, 1981-ben, 43 évesen vízbe fúlt.
- Marni Nixon idén hunyt el 86 éves korában.
- A filmet ketten rendezték: Robert Wise volt felelős a sztoriért, Robbins pedig, aki az eredeti musicalt is rendezte, a koreográfiáért. Robbins azonban annyira maximalista volt, hogy egyre többet csúszott a forgatás, ezért kirúgták és Wise-nak az asszisztenseivel kellett befejezni a filmet.
- Precedensértékű volt az is, ami később Ghost Singer néven vált ismertté: Marni Nixon neve ugyanis nem került fel az előadók listájára, így nem kapott volna a jogdíjból sem. Bersntein, a zeneszerző azonban rendes volt és felajánlotta bevételének 0,25%-át, ami azóta is bevett gyakorlat hasonló esetekben.
- Az eredeti Broadway darabból többen is szerepelhettek a filmben, azonban nem ugyanazt a szerepet kapták, amit a színpadon adtak elő. Legfurcsább párosítás talán a Nardót alakító színészé, aki a darabban épp Riff volt.

Következik: Németország nulla évben

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://arturfilm.blog.hu/api/trackback/id/tr912698629

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.