Artúr filmélményei

Legkedvesebbek rovat: a legnyomasztóbb filmélményeim

2017. február 08. 08:00 - Liberális Artúr

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Sok film szomorú, tragikus, sok akar sajnálatot kelteni, elrettenteni, átadni a fájdalmat, de csak ritkán fordult elő, hogy mindez olyan erősen sikerült, hogy valóban gyomorgörcsösen nyomasztó érzésekkel fejeztem be a mozizást. Ez az az érzés, amikor nem csupán keserű szájízzel vagy nehezebb szívvel állsz fel a székből, hanem elmegy a kedved mindentől napokra és a világot egy szar helynek látod. Sok filmnek vannak nyomasztó részei, de az összhatás mégsem az; ezért nagyon fontos a megfelelő időzítés, hiszen a nyomasztás csak akkor igazán sikeres, ha a történet végén egybeesik a katarzissal. Természetesen minden alkalommal el kell mondanom, hogy nagyban befolyásolja az élményt a pillanatnyi lelkiállapotom, hangulatom, valamint hogy bejön-e a képbe az első megtekintés meglepetéseinek ereje. Íme e kevés, tisztán nyomasztó filmélményem:

Vámpír (Dreyer, 1932)

Dreyer néma horrorfilmje igazából nem nagyon megrázó vagy tragikus, még happy enddel is végződik. Hogy miért került mégis ide? Mert a képi világának hangulata olyan, mintha egy rémálmomban fuldokolnék tompa tudattal. A csendek, az expresszionista képek, a feszültség és a sejtelmes alakok elől valahogy nem tudtam elmenekülni. Főleg az a jelenet fogott meg, amikor főszereplőnk álmában meghal, és koporsójából kinézve a vámpír néz vissza rá. Testvérfilmje lehetne a Dr. Caligari, ahol a film némasága hasonló érzéseket keltett bennem, és a lezárása tette igazán horrorisztikussá.

Elhagyottak (Bunuel, 1950)

Bunueltől nem ilyen filmet vártam, talán ezért is működhetett. A történetben a kisfiú Pedrót csapás csapás után éri, ami attól lesz szomorú, hogy akárhányszor kezdene jóra fordulni a sora, valami mindig visszarántja. Ez még persze nem lenne elég, ami nekem betett, az a (lelki értelemben vett) brutálisan kegyetlen utolsó pár másodperc, amit nem lövök le, de rideg és kiábrándító volt, egyúttal rávilágított arra is, hogy mennyire gyakori esetről lehet szó és hogy mennyire értéktelen az emberélet. Hozzá hasonló film a Mouchette, de az túlságosan elméleti és minden szörnyűsége ellenére is kevésbé kegyetlen a nézőhöz.

A siker édes illata (Mackendrick, 1957)

Ez volt a legelső film, amiről írtam, és talán csak emiatt éreztem így, de meglepően erős kezdésnek bizonyult. A történet központi alakja egy diktatórikus, céljait minden eszközzel érvényesíteni képes pletykarovatvezető, és itt kivételesen nem a film végén történt valami kegyetlen dolog, hanem még viszonylag az elején, ami rányomta a bélyegét az egész film hangulatára. És még csak nem is igazán egy eseményről beszélünk, hanem az újságíró megfélemlítő személyiségéről, ami tökéletes jelképe lehetne bármelyik hatalmával visszaélő embernek, legyen az rendőr vagy iskolai erőszaki, aki a szünetben megver, mert nem volt rajtad sapka, és tudod hogy nem tehetsz ellene semmit. Nem tudom miért érzem szükségét hasonló filmek megemlítésének, de az ő ikertestvére a Vérző olaj olajmágnása, aki épp olyan könyörtelen, de talán indulatosabb, és ettől kevésbé rémisztő.

Kínai negyed (Polanski, 1974)

Ha nincs az utolsó jelent, akkor talán nem is hagyott volna bennem mélyebb nyomot a film, de az odatette magát: egy reményteli menekülő anyát váratlanul naturalisztikusan meggyilkolnak, lányát pedig rendkívül kifejező, balettszerű mozdulatokkal magával ragadta a film gonosza. Nyomasztó, mert mindenért ő fele, és látjuk, hogy ezt áldozata lányával is folytatni fogja, oda a remény, amit pár másodperccel korábban még megkaptunk.

Nektek mi volt a legnyomasztóbb filmélményetek?

 

3 komment
Címkék: legkedvesebb

A bejegyzés trackback címe:

https://arturfilm.blog.hu/api/trackback/id/tr9512698473

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Barnakanapés 2017.02.08. 09:11:34

Érdekes kérdés, hogy mitől lesz nyomasztó egy film. Szerintem főként szubjektív, hogy kinek mi, és tényleg nagyban függ az éppen akkori lelki állapottól. Nem láttam ténylegesen túl sok filmet a listádról, és nem néztem át most az összeset hogy mik is voltak rajta, de írok azért 2-t, ami nekem nagyon az volt.
1. Túl a barátságon: Az egyik legszomorúbb, és legnyomasztóbb történetnek tartom. Kilátástalan szituáció, amiben szinte fuldokolnak a résztvevők.
2. Schindler listája: Azt hiszem ehhez azért nem kell sokmindent hozzáfűzni. Nekem akkor lett igazán emlékezetes, amikor egy lengyelországi kirándulás utolsó napján Auswitz volt a program, utána a hazaúton betették a buszon ezt a filmet. Így a kettő együtt még jobban ütött.

Time Goes By 2017.02.21. 20:01:36

Ezek legtöbbjét nálam a noirok között kell keresni:
Scarlet Street
Detour
The Night of the Hunter (napokig kísértett a zenéje)
Requiem for a Dream
Biciklitolvajok

+ egyetértek az előttem kommentelővel a Túl a barátságon-nal

Életunt Cápa 2017.02.23. 10:44:46

@Time Goes By: Érdekes mennyire máshogy nézhető egy film. A Biciklitolvajok nekem pl. kifejezetten pozitív volt egy erős üzenettel. Értem miért érezhető nyomasztónak, de nekem mégsem az az oldala domborodott ki. De hát ezért szubjektívak ezek a listák :)