Artúr filmélményei

Legkedvesebbek: a legnehezebb rendezők

2017. február 10. 08:00 - Liberális Artúr

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Mielőtt belekezdtem a filmezésbe, úgy gondoltam hogy a legjobbnak tartott filmek elvont művészfilmek, amelyeket csak a nagyon okos emberek érthetnek meg. Szerencsére a többségükről bebizonyosodott, hogy korántsem ilyenek, de félelmeimnek volt némi valóságalapja. A nehezen érthető rendezők között kétféle típussal találkoztam: az egyik (számomra) túl intellektuális, a másik viszont pont nagyon szűken méri az információt. Vagy mondhatnám úgyis, hogy kiket kedveltem a legkevésbé:

Carl Theodor Dreyer (1889-1968)

A dán rendező első fontos filmjén már sejthető volt stílusa, de igazán csak a Vámpír sikertelensége miatti idegösszeomlása után erősített rá. Ezek után már csak kb. tízévente csinált egy filmet, és ezek egyre puritánabbá válnak, komorak, majdnem érzelemmentesek, tisztán, szinte didaktikusan üzennek és nagyon lassúak. Fel kell tudni venni hozzá a megfelelő tempót.

Filmjei: Jeanne d'Arc szenvedései (1928), Vámpír (1932), A harag napja (1943), Az ige (1955), Gertrúd (1964)

Howard Hawks (1896-1977)

Ő speciel nem nehéz, de több filmjén is szinte felhúztam magam, annyira nem tudtam azonosulni szereplőivel, felvetett témáival. A Párducbébi humora irritált, a Csak az angyaloknak van szárnyukat untam, A pénteki barátnőtől undorodtam, a Rio Bravot meg csak egyszerűen nem tartom jó filmnek.

Filmjei: Párducbébi (1938), Csak az angyaloknak van szárnyuk (1939), A pénteki barátnő (1940), A hosszú álom (1946), Vörös folyó (1948), Rio Bravo (1958)

Robert Bresson (1901-1999)

Ő Dreyerhez hasonlóan az egyszerűség híve. Azzal nehezítette meg leginkább az életemet, hogy színészeit szándékosan addig fárasztotta, amíg azokból már kiveszett minden emberi érzés és csak szövegmondó robotok maradtak. És ha nem normálisan reagál egy karakter, akkor idegenné, távolivá válik az egész film, valami mást sejtünk a háttérben ahelyett, amit a szerző közöli kíván.

Filmjei: Egy falusi plébános naplója (1951), Egy halálraítélt megszökött (1956), Zsebtolvaj (1959), Vétlen Baltazár (1966), Mouchette (1967), Talán az ördög (1977), A pénz (1983)

Michelangelo Antonioni (1912-2007)

Dreyer és Bresson mellett ő is az "információirigy" rendezők körét gyarapítja. De ő már tovább lép egy szinttel és nem csak a karaktereket teszi szótlanná és érzelemmentessé, hanem még a történetet is szándékosan kihagyja, így szinte semmi kapaszkodót nem kapunk és valahogy érzelmi, hangulati alapon kéne tudni megközelíteni a filmjeit.

Filmjei: A kaland (1960), A napfogyatkozás (1962), Vörös sivatag (1964), Nagyítás (1966), Foglalkozása: riporter (1975)

John Cassavetes (1929-1989)

Az eddigiekhez hasonlóan Cassavetes-t is a lassú, merengő, eseménytelen, érzelmi-hangulati alapú megközelítés jellemzi elsősorban karakterei viszonyainak változásai révén. Jóval fogyaszthatóbb az előzőekben felsoroltaknál, hiszen itt már van rendes színészkedés és nem elvont témákat dolgoz fel, de a történetnélküliség elég unalmassá teszi.

Filmjei: Arcok (1968), Egy hatás alatt álló nő (1974), Szeretetáradat (1984)

Jean-Luc Godard (1930-)

Na ő az, aki miatt egész életemben féltem belevágni a filmezésbe, ő az elvont, érthetetlen művészfilmek megtestesítője, aki azonban nem azért ilyen, mert kevés kapaszkodót nyújt, mint Antonioni, hanem mert túl sokat és túl gyorsan; túl okos, "túlművelt", csak úgy repkednek a komolyzenei, irodalmi és képzőművészeti utalások, ember legyen a talpán, aki követni tudja.

Filmjei: Kifulladásig (1960), Éli az életét (1962), A kis katona (1963), A megvetés (1963), Külön banda (1964), Bolond Pierrot (1965), Hímnem-nőnem (1966), 2 vagy 3 dolgot tudok csak róla...(1967), A film története(i) (1988-1998)

Azért legyünk korrektek, ezeknek a rendezőknek könnyen felismerhető, műfajteremtő, egyéni stílusuk van, de attól még nem biztos, hogy szerethetőek is. Kimaradtak, mert ők fogyaszthatóbbak voltak, de hasonlóan nehéz stílusuk volt még az alábbiaknak:

- Bunuel, a szürrealista,
- Ozu, a minimalista,
- Melville, a monoton,
- Rivette, az elvont és
- Tarkovszkij, a meditáló.

 

2 komment
Címkék: legkedvesebb

A bejegyzés trackback címe:

https://arturfilm.blog.hu/api/trackback/id/tr8912698469

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Time Goes By 2017.02.21. 19:55:00

Howard Hawksról nincs ennyire rossz véleményem, bár filmjei nagy része valóban nem szól már akkorát, mint a maga korában, de ez a screwball comedykre általánosan jellemző (A his girl friday és a Bringing Up baby sem annyira rossz azért), de a Scarface vagy akár a To have and have not (egyes jelenetei) még mindig nagyon ott vannak, és ezek jó érzékről vallanak.

Életunt Cápa 2017.02.22. 19:27:21

@Time Goes By: Nem is írtam, hogy rossz :) A hosszú álom még tetszett is. DE... ld. amit fentebb írtam. Több filmje is szinte irritált, nem tudom mitől. Valahogy nem vagyok Hawks-szal nagyon egy hullámhosszon.