Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.
Legutóbbi posztom után most olyan zenei listát szeretnék közölni, ahol nem a film egészének a zenéje fogott meg, hanem csak egy-egy dala.
A klasszikusok:
Ismét ezzel a kategóriával nyitok. Előfordul, hogy nem a teljes filmet kíséri végig a klasszikus zene vagy mindössze egyetlen részen volt igazán odaillő, de akkor nagyon:
- Canterbury mesék (Powell-Pressburger, 1944): Az angol vidék misztikumát megmutatni próbáló filmben sok csend és kevésbé feltűnő zene után a történet vége felé váratlanul felcsendült a canterbury katedrálisban Bach d-moll toccata és fúgája, ami kb. megkoronázta ezt a misztériumra való törekvést, ráadásul egy olyan verzió formájában, ami nekem jobban bejön a jellemzően elhangzottaknál.
- Híd a Kwai folyón (Lean, 1957): Ez nem biztos hogy megfelel a klasszikus zene szabályainak, de inkább ide sorolnám a film révén ikonikussá vált Colonel Bogey March-ot, ami szintén azoknak a daloknak a sorát gyarapítja, amiket hamarabb ismertem, mint ahogy a filmet láttam volna.
- Zeneszalon (Satyajit Ray, 1958): Ez a film sem a megszokott indiai zenékkel operál, hanem az indiai komolyzenét igyekszik belecsempészni a műértő- és élvező arisztokrata hanyatlóban lévő zeneszalonjába. Három hosszabb előadás fért bele a filmbe, ahol a zenei előadás teljesen átveszi a szerepet a filmtől, de csak az utolsó, a kathak tánc tetszett igazán a maga gyors ritmusával.
- A szakasz (Stone, 1986): Barber lassú, szép, méltóságteljes Adagio for Strings-e éles ellentétben áll a filmben bemutatott háborús borzalmakkal, tökéletes háborús zene.
A musicalek:
A musicalek általában nem tetszettek, nem illet hozzájuk saját zenéjük és ritkán volt indokolt egy-egy dal felcsendülése. Mégis akadt szinte mindegyik közt egy olyan, ami megmaradt bennem:
- Susi és Tekergő (Geronimi - Wilfred Jackson - Luske, 1955): Több Disney-filmet is megemlíthetnék, de igazából azokat a dalokat, amik bellük megmaradtak, már korábban ismertem, és nem vagyok benne biztos, hogy ha nem ismertem volna őket, akkor megragadnak. Ez az egy azonban megragadt ismeretlenül is: a Siamese Cat Song, amely vicces és sziámi stílusban előadott, fülbemászó dal.
- West Side Story (Robbins - Robert Wise, 1961): Táncfilmnek sokkalta jobb, de egyes dalok is tök jól sikerültek, gondolkoztam is rajta, hogy inkább az előző posztomba tartozik, de mégis inkább ide soroltam, amiért csak egy-egy ponton tetszett a zene. Leginkább talán a bál zenéjének egy másfél perces részlete tetszett, de az egész dalok közül ismertsége miatt most az America jöjjön.
- Mary Poppins (Stevenson, 1964): Supercalifragilisticexpialidocious. Ennyi. :)
- A muzsika hangja (Robert Wise, 1965): El nem tudom mondani mennyire jellegtelennek éreztem ezt a filmet és dalait, de ennek ellenére több dallam is megmaradt a fejemben. Ezek közül legkreatívabbnak a Dó-ré-mit tartottam.
- Sita Sings the Blues (Paley, 2008): Hivatalosan nem musical, de végig zenére épül a Rámájána alternatív értelmezése, amelyet Anette Hanshaw blues dalaival mostak egybe. És pont nem ezek a részek tetszenek belőle, hanem a modernebb szerzemények. Közülük a legjobb és legemlékezetesebb szerintem az indiai misztikus jellegű Sita's Fire.
Minden más:
- Rififi a férfiak közt (Dassin, 1955): Megint csalok. Itt nem a zene vagy valamely hanghatás emlékezetes, hanem épp ezek hiánya. A történetben egy válogatott tagokból álló bűnbanda ékszerüzletet rabol ki, és mindezt tökéletes csendben kell végrehajtaniuk, és mi mindezt valós időben, bő húsz percen keresztül figyelhettük lélegzetvisszafojtva. Itt megtekinthető.
- Máté evangéliuma (Pasolini, 1964): Ez még friss élmény, lehet hogy idővel elhalványul, de most úgy érzem hogy helye van ezen a listán. Luis Bacalov argentin zeneszerző Gloria c. latinos dallama egyszerre idegen a jézusi kortól és ugyanakkor illik is nagyon hozzá.
- Az előadás (Cammell - Roeg, 1970): A film jelentős részben épül a pszichedelikus zenére, ennek ellenére csak egy dal maradt meg bennem, Mick Jagger szerzeménye, a Memo From Turner, ami épp a film tetőpontján helyezkedik el.
- Útvesztőben (Lynch, 1997): A film egy ponton szándékosan átvált klisés románcba, miközben végig ott lebeg felettünk Lynch szelleme. Na ennek a hangulatnak a tökéletes megtestesítője azz ártatlan, 1950-es évekbeli This Magic Moment Lou Reed-féle darkos feldolgozása.
- Werckmeister harmóniák (Tarr, 2000): Egy komor világban a randalírozó tömeg épp a legrászorultabbakat, egy kórház ápoltjait verik, amikor megpillantanak egy törékeny öregembert és felcsendül Víg Mihály Öreg c. felemelő zenéje.
- A sötétség útja (Lynch, 2001): A viszonylag hagyományos történetvezetésű nyomozós film hirtelen átcsap a Lynchtől megszokott szürrealitásba, amit többek közt ez a dal fémjelez, és ekkor rántott magával érzelmileg is a film. Roy Orbison slágere spanyolul, zenei kíséret nélkül előadva, ez a Llorando.
- A tégla (Scorsese, 2006): A modern gengszterfilm nagyon pörgős, az ír maffiához pedig ír zene dukál, ez a Dropkick Murphys I'm Shipping Up To Boston c. nagyon fülbemászó és nagyon erőteljes dala, amitől az embernek azonnal táncolni vagy legalábbis felpattanni támad kedve.
