Artúr filmélményei

Legkedvesebbek: a legerősebb kezdések

2017. február 24. 15:26 - Liberális Artúr

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Vannak filmek, amelyek talán nem is feltétlenül érdemelnék meg, hogy jó filmnek tartsam őket, vagy egyéb esetben talán nem is tetszenének, de hogy arisztokratikusan finom, választékosan emelkedett kifejezéssel éljek, úgy odabasznak az elején, hogy az kitart a film végéig. Vagy ha nem is ilyan, a lényeg az, hogy az első percekben magával ragad és nem ereszt akkor sem ha esik a színvonala, akkor sem ha nem. Sok film kezd technikai bravúrral (ld. A gonosz érintése vágás nélküli kezdőképsorait), meghökkentő nyitánnyal (Alkony sugárút), de ezek még nem feltétlenül szippantanak be. Jöjjenek most azok, amelyek szinte rögtön elvarázsoltak:

Életünk legszebb évei (Wyler, 1946)

Erről már esett szó korábban mint pozitív hangulatú film. Arról viszont nem, hogy mindezt már az elején eléri. A történet azzal nyit, ahogy három második világháborús katona hazatérőben van, így rögtön leesik egy kő a szívünkről. Kicsit félnek, de reményekkel várják a hazatérést, és ahogy egymást nyugtatgatják, az számomra nagyon megható volt.

Hátsó ablak (Hitchcock, 1954)

Kicsit kilóg a sorból, mert nem ragadt magával a nyitány. Mégis azért akartam feltétlenül megemlíteni, mert talán itt először lépett életbe egy film kezdésével kapcsolatban a tudatos néző bennem. Ahogy annak idején írtam: "az első pár perc tökéletes: szöveg nélkül, képekkel vezet be minket a film világába, és mire megszólal az első hang, már ismerjük nagyjából a karaktereket és az előzményeket is."

Örök szomjúság (Dutt, 1957)

Újabb film a pozitív listáról, bár ennek nem az eleje tette azzá. Mivel nem sokkal egy tipikus, éneklős bollywoodi film, a Hős után került sorra, nem sok jóra számítottam, de az első jelenetben azonnal éreztem, hogy ez most más lesz. A főhős dalos-költő hajléktalanként fekszik a padon egy virágot bámulva, szerenádozva neki, amit aztán eltapos egy járókelő lába. Igen, nyálasnak hangzik, az egész film ilyen szellemben halad, de végig hiteles marad.

Tavaly Marienbadban (Resnais, 1961)

Ha szabad ilyen csúnya szót használnom még egyszer, akkor erre a filmre mondanám igazán, hogy a kezdése odabaszott, de nagyon. Megint csak másra számítottam, valami melodramatikus francia filmre (tulajdonképpen az is), és az első mondatai sem árulkodtak másról, ahogy a romantikus kastélyra közelítő kamera sem. Aztán a kamera belép az épületbe, lassan halad a folyosón, mi pedig újra meghallgathatjuk az első mondatokat, aminek kifejezetten örültem, mert a szinkronstúdiók undorító gyakorlata szerint természetesen a stáblistát rámondták a szövegre. Aztán újra elhangzanak ezek a mondatok. És megint. És megint... És máris hipnotizált a film, magába szívott, csak nézem és nézem...

West Side Story (Robbins - Robert Wise, 1961)

A hoszas nyitózene a madártávlati városképpel nem sejtetett sok jót, de aztán lassan a kamera beúszik rá a West Side városrészre, míg egészen egyik főszereplőnk ütemre csettintgető kezéig ér, amelyről újra kifelé indul a kamera, ahogy egyre több kéz csatlakozik az övéhez. Ez egy tízperces táncjelenet kezdete, amelyben a banda összefut és összeverekszik egy másik banda tagjaival. Egyszerre balett és modern tánc, szavak nélkül is megérthető, nincsenek benne felesleges elemek, csupán táncszerűen adja elő a hétköznapi mozdulatokat. Szinte fizikai fájdalmat okozott, amikor átment "normálisba".

A jó, a rossz és a csúf (Leone, 1966)

Nagyon hasonló Leone filmjének kezdete is, csak itt tánc helyett hosszas csend van. Hatalmas, kopár tájképekben eltörpülő, karakteres arcú, szótlan, magányos emberek a némafilmeket idéző képi kifejezőerővel bírnak, és ezt Leone több ponton elsüti filmjeiben. Ezúttal mintegy tíz percig nem hangzik el szó, ennek ellenére is simán lekötnek minket a csak szemekkel kommunikáló karakterek.

2001: űrodüsszeia (Kubrick, 1968)

Az 1960-as években a tévé térhódítása ellen monumentálissal küzdő filmek egyik jellemzője volt a hosszas nyitózene, ami az esetek szinte mindegyikében kb. csak arra lehetett jó, hogy a moziba érkező emberek helyet foglaljanak és elrendezkedhessenek. Ez alól kivétel a 2001: űrodüsszeia, amely természetesen ennek köszönhetően már szerepelt a legkedvesebb filmzenéim posztban is. A sötét, néma űrben előbb Ligeti, majd Strauss zenéje csendül fel, miközben lassan megjelenik a Nap. Tökéletes párosítás.

 

3 komment
Címkék: legkedvesebb

A bejegyzés trackback címe:

https://arturfilm.blog.hu/api/trackback/id/tr212698451

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Time Goes By 2017.03.05. 22:18:47

Pont egy hasonló poszton törtem a fejem, de mondjuk én csak a régi noirok között válogattam volna. Az első két helyre pedig két olyan filmet tettem volna, amelyek nem feltétlenül tartoznak a legnagyobb kedvenceim közé, de az első jelenetük hatalmas.
Kiss me Deadly 1955
D.O.A 1950
a többit majd a posztban, viszont az Alkony sugárút és a double Indemnity kihagyhatatlan erről a listáról is. :)

Életunt Cápa 2017.03.06. 09:13:38

@Time Goes By: Utálni fogsz érte, de a Double Indemnitynek már szinte nem is emékszek az elejére :D

Time Goes By 2017.03.06. 09:24:12

ember, hát amikor diktafonra mondja vallomását egy gyilkosságról, amit egy nőért és pénzért követett el, de nem kapta meg se a nőt, se a pénzt. :) lehet, hogy a második jelenet, de még ott van nagyon az elején.

D.O.A, amikor bemegy a főszereplő egy rendőrörsre, hogy jelentsen egy gyilkosságot, és amikor megkérdezik tőle, hogy kit öltek meg, és erre azt válaszolja, hogy őt.

A Kiss me Deadly meg amikor egy rettegő, csak egy ballonkabátot viselő meztelen nő fut az országúton, az autóban, ami felveszi pedig egy remek Nat King Cole dal szól, ami keveredik a nő zihálásával és szipogásával.