Cselekmény: Az Isten és Ördög a Nap földjének végén Antonio (Mauricio do Valle), a bérgyilkos lelövi Lampiaot, innen indul a történet. Sok évvel a banda felszámolása után újra felbukkan egy férfi, Coirana, aki magát cangaceironak nevezi és pusztulással fenyeget meg egy várost. A helyi vezetés felkeresi Antoniót, akinek azóta is bűntudata van. Ingyen vállalja, hogy lássa, valóban visszatért-e Lampiao szelleme, de könnyedén halálos sebet ejt Coiranán. Ettől azonban még inkább kezdi megtagadni múltját...

Téma: Valami olyasmi, mint az elődjében, csak erősebb a misztikum, a jelképesség. Már alig mutatja be a legszegényebbek nyomorát, sokkal inkább azzal van elfoglalva, hogy stilizáltan eljátszattassa, minek kéne, mi fog szerinte történni az osztályharc során.

Tartalom: Pontosan azzal a jelenettel kezdődik a történet, amivel az előző film ér véget, majd ugrunk az időben: a betyárok ideje már rég lejárt, de most valaki visszatér Lampiao nevében, miközben ezúttal az előző film vallási vezetője is mellettük áll. Coiranának azonban látszólag csak a szája jár, nincs harc, Antonio végez is vele hamar, pontosabban csak halálra sebzi, ami dramaturgiailag lehetővé teszi, hogy a betyár végigszenvedje a történetet és jelképesen átruházhassa a végén a szerepét a falu tanítójának (akit egyébként ugyanaz a színész játszik, aki korábban a betyárvezért). Ott van még a vak és öreg (és nyilván impotens) ezredes, a szegények nyomorának okozója, a korrupt polgármester, no meg persze a legyőzhetetlen Antonio, a mérleg nyelve, aki a rendező vágyálmában a nép mellé állt. Fontos megjegyezni, ogy ahogy a történet elején is elhangzik, és ahogy a film eredeti címéből adódik ("a gonosz sárkány és a szent harcos"), ez a Szent György-féle legenda afrikai-brazil változatának átültetése. Egy megegyzés még: nem tudom mennyire tudatos, de már az előzményfilmben is fura volt utánaolvasni, hogy ez nem egy 19. századi történet, hanem a 20. század közepéről van. Amíg a faluban vagyunk, szinte időtlen a sztori, ám Antonio kisétál a helyszínről az autók közé, ettől tisztára időutázasnak tűnik, pedig az 1960-as években játszódik minden.

Forma: Azt hiszem most már tényleg átléptünk a színes korszakba, már e kisebb költségvetésű művészfilmek is színesek. Igen, értem a fekete-fehér esztétikáját, de tök jól áll az amúgy is élénk-tarka latin öltözeteknek a szín. Az Isten és Ördög a Nap földjénhez hasonló a stílus, a legkevésbé sem törekszik természetességre. Nem teátrális, hanem stilizáltan előadott minden jelenet, egy pillanatra sem akarja átélhetővé tenni őket, fontosabb a gondolat közlése. Ahogy a Filmvilág egyikcikke is írja, ez ott a leglátványosabb, amikor Antonio kiáll a golyózápor közepébe és nem is tölt újra, csak lő, mint egy nagyon régi, igénytelen videójátékban. Még a zene kiemelendő, ami bőven támaszkodik a népdalokra, de valahogy számomra nem illeszkedtek eléggé a filmhez, nem érték el azt a hatást, mint pl. a Távoli hangok, csendéletben. Hiányoltam belőle azt a fajta kamerakezeklést, amitől látványosabb volt az előzményfilm.

Élmény: Pár éve még ész nélkül néztem volna ki a fejemből, hogy mégis mit láttam, de végre elég rutinos vagyok, hogy ne öncélú, elvont művészfilmnek vegyem, hanem képes legyek nagyjából dekódolni (nyilván a teljes értelmezéshez mindig is nagyon kevés leszek, ahhoz többször kéne látni, ismerni kéne behatóbban a brazil kultúrát és nem ártana érteni a filmezéshez sem). Kár, hogy nem igazán érvelt, nem agitált, mint a többi korabeli latin film, de még csak be sem mutatta, hogy miért kéne küzdeni. Állítólag ez már erősen a cinema novo vége volt, kifulladt a mozgalom.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Muricio do Valle és Othon Bastos (Isten és Ördög a Nap földjén), Hugo Carvana (A föld transzban)