Artúr filmélményei

A tíz kedvenc filmem (eddig)

2018. december 16. 22:32 - Liberális Artúr

A Sight & Sound listája egy nagyon izgalmas dolog: a neves brit filmes magazin tízévente(!) kér fel több száz filmes szakembert világszerte, hogy nevezzen meg tíz kedvenc filmet, mindegy melyeket, mindegy mely szempontok alapján. Magyarországról például többek közt szavazhatott Tarr vagy Aeonflux blogtársunk is, szóval van remény, hogy egyszer megkeresnek minket is (na jó, nincs, ő hivatásos, de hadd hitessem el magammal). A dolog pikantériája, hogy következetesen megtartják a szavazást tíz évenként (legutóbb 2012-ben volt, tehát legközelebb 2022-ben, négy év múlva lesz), és először erre 1952-ben került sor, amitől elmondhatatlanul patinás. Egy lelkes amatőr összesítette az összes szavazatot, így van egy bő 2 500 filmes listánk a hivatalos toplista mellett.

Játsszunk el hát azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha a Sight & Sound minket is felkérne a 2022-es szavazásra, hogy melyek a legjobb filmek? Egyszer már összeállítottam egy bővebb listát a kedvenceimről, de ebben az esetben le kell szűkítenünk a számukat tízre. Ha böngészgetitek a listákat, akkor láthatjátok, hogy sokan évtizedenként egy filmet jelölnek, hogy a válogatásuk tükrözze a filmtörténelmet. Ez nem egy elhibázott alapelv, nagyjából erről szól a Filmeskönyv projektem is, de én nem akarom magam ilyen keretek közé szorítani. A Sight & Sound listája kimondva-kimondatlanul a legjobb, legjelentősebb film(ek)et keresi, és ezen az alapon nézhetnénk a kérdést akár tényszerűen is, hiszen pl. a Csillagok háborújáért hiába nem vagyok oda, negyven éve meghatározó, azaz a filmművészet korának harmadát jelentősen befolyásolta. De azt hiszem jobb híján én is a személyes preferenciáimat fogom elsősorban alapul venni, és persze ne felejtsük el azt sem, hogy erősen korlátozott a merítésünk, hiszen egy év alatt több film készül, mint amit egy emberöltő alatt meg lehetne nézni.

Ezernyi dolog befolyásolhatja, hogy miért tetszik egy film. Ha tárgyilagosan próbálnám nézni, akkor a katartikus, átélhető tartalom és az ezt tükröző, látványos megvalósítás számítana csupán. Csakhogy tökéletlen emberek vagyunk, így könnyen megeshet és meg is esik, hogy a néző az adott pillanatban fogékonyabb egy kevésbé kiemelkedő filmre, vagy éppen olyan hangulatban van, hogy sokkal nagyobb hatása van rá egy filmnek, mint egyébként lenne, és ettől kedvencévé válik. Ezt vegye mindenki figyelembe, mielőtt értetlenkedne a listámon. Ezzel együtt is még rengeteg olyan film van, amit fáj lehagyni róla, mert annyira különlegesek, de valahogy meg kell húzni a határt. Ebben sokat segít, hogy idővel leülepszenek az emlékek, egyes filmek elhalványulnak, másoknál erősödik az "úúú bazmeg!" érzés, amikor meglátom a címét.

Végül még annyit szeretnék megjegyezni - és gyanítom hogy ez mindenre igaz - , hogy ahogy jobban elmélyülök a filmek világában, annál kevésbé tűnik értelmesnek vagy fontosnak egy toplista felállítása, fontossági sorrend kialakítása. Egyébként is látszódik az ilyen listákon, hogy a készítőnek általában nincs sok köze a filmekhez, szóval ezek inkább fősodrú kedvencek, mintsem egyetemesen értendő legjobbak. És bár ki lehetne jelenteni egy-egy filmről, hogy tárgyilagosan vizsgálva jobbak egy másiknál, ezek a listák nem tudják figyelembe venni az egyéni élményt és csak farokméregetésre jók vagy ajánlónak.

A tíz kedvencem tehát:

Dübörgő élet (Vidor, 1928)

A filmben egy nagy reményekkel induló férfi próbálja beváltani a reményeket, de a nagyság helyett a boldogságot találja meg.

Nem teljesen önállóan szerepel itt. Az egyik kedvenc filmtípusom a lélekmelengető fajta, ami az embereket alapvetően jóknak állítja be. Tucatnyi másikat nevezhetnék meg (A kölyök, Életünk legszebb évei, A vihar kapujában, Közelkép, Kosaras álmok, csak hogy párat említsek), de ez talán közülük is kiemelkedik egyes színészi alakításoknak és az expresszív kamerakezelésnek köszönhetően. Legalábbis így él emlékeimben.

Ember a felvevőgéppel (Vertov, 1929)

A cselekmény nélküli dokumentumfilmben életképeket láthatunk egy szovjet város életéből, születéstől az életen át a halálig, melynek során az emberek dolgoznak, szórakoznak, pihennek.

Az 1920-as évek izgalmas avangtárd kísérleteire a szovjetek a vágással válaszoltak, mint legfontosabb kifejezőeszközzel, amivel már Griffith is kísérletezett korábban pl. a pazar Türelmetlénségben, és ezt már tökélyig vitték a Patyomkin páncélosban is, de az Ember a felvevőgéppel minden kommunista ideológiája ellenére ennél sokkal egyetemesebb, zeneibb, metább, absztraktabb, művészibb - olyan mint egy hosszú videóklipp.

Vámpír (Dreyer, 1932)

A filmben egy vidéki szálló vendége egy titokzatos férfitól könyvet kap a vámpírokról. A titokzatos férfit főhősünk szeme láttára lelövik hamarosan, és egyre több jel utal vámpírok jelenlétére...

A horrorfilmek nagyon alkalmasak zsigeri érzelmek kiváltására, nem véletlenül népszerű filmes műfaj. Első aranykora pedig épp talán a legkedvesebb korszakomra esett, a német expresszionizmuséba, amely részben komor, részben némafilmes gyökereiből eredően nagyon expresszíven jelenítette meg főhősei szorongó lelki világát és minden mást is (lásd még: M, Hófehérke és a hét törpe, Bambi, Piros cipellők). Ennek remek példája a rémálomszerű, félnéma Vámpír, ami nem ijesztget ugyan, de nagyon kellemetlenül félelmetes a hangulata.

Ének az esőben (Donen - Kelly, 1952)

Történetünkben a némafilmes korszak ünnepelt sztárpárosa bajba kerül, amikor berobban a hangosfilm, a színésznő orgánuma ugyanis borzalmas. A megoldás a szinkron lehetne, de az talán még több problémát okoz...

Többek közt a hangosfilm és a fent említett Piros cipellők hatása, hogy a zenés-táncos filmek népszerűek lehettek, amikor Gene Kelly épp fénykorát élte és aki így beemelhette filmjeibe a művészibb, már-már balettszerű táncokat. Mindezt fülbemászó dallamokkal, remek humorral, ötletes technikai megoldásokkal fűszerezte egy nagyon, meta-érzetű történetben.

Tavaly Marienbadban (Resnais, 1961)

A nyári üdülőhelyen a férfi leszólítja a nőt, emlékeztetve rá, hogy tavaly egymásba szerettek, a nő azonban nem emlékszik semmire...

Az 1960-as évekkel berobbant az újhullám és a modern film, felrúgva minden korábbi szabályt és a rendező alá rendelve a film egészét. Ez nem feltétlenül jó, ha az ember nem tud ráhangolódni az adott rendezőre, és ez Resnais esetében nekem nem is sikerült általában. De egyszer igen, amikor sikerült hipnotizálnia már a film nyitójelenetével és ezt a bódult állapotot végig megtartotta álomszerű, tudatalatti logikája átélhetőségével.

2001: űrodüsszeia (Kubrick, 1968)

Négymillió évvel ezelőtt emberszabásúak között feltűnt egy fekete monolit. Másnapra ráébredtek, hogy a csontokat használhatják eszközként is. Napjainkban újra találnak egy monolitot, ami a Jupiter irányába küld jeleket. Egy kutatócsoport elindul felé...

Ez számomra a tökéletes film, amelyben brutálisan erősen jelen van a zene, kép és tartalom egysége, melyek önmagukban is erősek lennének. Amitől félek, hogy bár már most sem fiatal, egyszer túlságosan elavult lesz.

Az előadás (Cammell - Roeg, 1970)

Egy verőember agyonver egy áldozatot, ezért menekülnie kell; a legvalószínűtlenebb helyre bújik, ahol sosem keresnék: az általa megvetett hippik közé - legalábbis amíg titokban be nem gombázzák...

Az 1960-as évek végének talán legmarkánsabb ismertetőjele, hogy az addigra idejétmúltan szigorú cenzúra gyakorlatilag megszűnt, szinte mindent meg lehetett már mutatni. Ez a film is ebben a környezetben készült, bár enélkül is elkészülhetett volna, mert ezek csak külsőségek; a lényeg azon van, ahogy a verőemberről lehámlik a kulturális-társadalmi réteg és csak a lényeg marad, mindez pszichedelikus képek és zene kíséretében.

Apokalipszis most (Coppola, 1979)

A vietnámi háborúban egy szépreményű ezredes megőrül és saját országot alapít. A hadsereg ezért megbíz egy kisebb csapatot, hogy hatoljanak be és végezzenek vele. Az úton a háború által eltorzított világ és emberek sora jön szembe csapatunkkal, míg meg nem érkeznek fizikai és szellemi értelemben is oda, ahol a célpont van...

Ez történik, amikor az európai újhullám találkozik Hollywooddal és van egy nagyon is húsbavágó témája (bár ekkor már bőven vége volt a háborúnak). Egyébként szinte ugyanaz, mint a fenti Az előadás: eljutunk a valóság kegyetlenségétől eltorzult emberi személyiség magjához pszichedelikus képek és zene kíséretében.

Veronika kettős élete (Kieslowski, 1991)

Két tök azonos Veronika él a világon, nem tudnak egymásról, de így is hatással lesznek egymás életére, és eközben feltárulnak előttünk a világ érzékeken túli kapcsolatai.

Sokféleképpen próbálták már a filmet, mint önálló művészeti ágat kialakítani, de kevés címet tudnék mondani, ahol ez megközelítőleg sikerült. Azt hiszem, ez az első olyan filmélményem, ami valóban a film nyelvén fejezett ki valamit, amit máshogy nem lehetett volna, azaz ez az első igazi film, amit láttam. E mellé kellőképpen magával ragadja az embert érzelmileg és látványos is.

A sötétség útja (Lynch, 2001)

Egy nőre rátámadnak; elmenekül, de emlékezetkiesése lesz. A kissé naiv, vidékről frissen felköltözött színésznő házában húzza meg magát, aki miután felfedezi, összebarátkozik vele és együtt próbálják kideríteni, mi is történhetett...

Nincs túl sok markánsan egyedi filmrendező, aki valami teljesen mást csinál, mint amit megszoktunk, és még a nagy újítók is viszonylag konvencionálisak Lynchez képest. Sokat vajúdtam, hogy a Radírfej vagy ez a film kerüljön ide, végül A sötétség útja mellett döntöttem, mert ez katartikusabb, avagy magamnak ellentmondva épp hogy kissé konvencionálisabb. Szürreális és feszengősen rémálomszerű, ami a képi világon sajnos az általam igényeltnél csak ritkábban látszódik meg.

Nem garantálom, hogy titokban nem járok majd vissza átírni a lsitát... :D Ti mely filmeket jelölnétek?

3 komment
Címkék: legkedvesebb

A bejegyzés trackback címe:

https://arturfilm.blog.hu/api/trackback/id/tr8214211445

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.12.17. 16:04:49

elég különböző az ízlésünk :) úgy látom neked nagyon bejönnek a "víziós", látomásos, realizmustól eltávolodó filmek. Ezek közül nálam kettő jöhet szóba, az Apokalipszis most és az Űrodüsszeia, amelyekkel úgy vagyok, hogy látom, hogy mennyire jó filmek, de személyes kedvencekké azért nem léptek elő, nem váltanak ki belőlem katartikus hatást, amiről te is írtál a bevezetődben. A katartikus hatáshoz - ami nálam alapvetően érzelmi hatást jelent - nekem szükségem van a realitás talajára. Már olyan hollywoodi értelemben vett realitásra. :D Szóval művészfilmek vagy azok határán mozgók nem igazán tudnak ezen oknál fogva kedvenceimmé válni.
(mondom mindezt úgy, hogy a listádon lévő két némafilmet, a Vámpírt és a Marienbadot és nem is láttam. )

Liberális Artúr · arturfilm.blog.hu 2018.12.18. 08:30:31

@Time Goes By: Jó meglátás, tényleg az ilyesmi filmek jönnek be, amelyek inkább tudati síkra terelődnek, de azért egy húszas lista már vegyesebben nézne ki. Szerintem az 1920-1930-as évek expresszionizmusa számomra a legideálisabb korszak.

Ha téged kérnének fel szavazásra, még mindig ez lenne a lista?
timegoesby.blog.hu/2015/08/17/time_goes_by_top_10_filmje

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2018.12.18. 09:06:31

Pont most gondolkodtam azon, hogy csinálok egy új top10 listát, mivel az elmúlt időszakban volt pár olyan film, ami nagyon megfogott. Legalább a felét lecserélném a régi listának, de sztm ezt majd a blog 5 éves évfordulóján csinálom meg, ami következő nyáron lesz.