Cselekmény: A csillagászok egyik kedvenc helye a zavaró légkör nélküli chilei Atacama-sivatag, így a távcsövekkel tisztán láthatják az eget. De a látás csalóka, hiiszen mindennek csak a képét látjuk, ami mire eljut a szemünkhöz, már a múlté, így a csillagászok tulajdonképpen a múlttal foglalkozó történészek. Ahogy azok is, akik próbálják emlékeikben megőrizni a Pinochet-diktatúra fogolytáborait...

Téma: Gyanúsan természettudományosan indult a dokumentumfilm Guzmanhoz képest, de aztán persze sikerült párhuzamot vonni egy politikai kérdéssel, megőrizvén a latin mozi hagyományait. Így a film a világűrről való filozofálgatásról átcsúszik a Pinochet-diktatúra politikai fogolytáboraira és oda fut ki a gondolatmenet, hogy az eseményeket fel kell tárni és emlékezni rájuk, mert a múlt ismerete nélkül nincs jövőnk.

Tartalom: A gondolatmenet azonban szépen felépített: a chilei sivatagban vizsgálják a világegyetem múltját, az őslakosok múltják, de kevéssé ismert a közelmúlt. Az egész alapja a sivatag, ami adottságainak köszönhetően a legjobb hely távcsöveknek és tartósítja a holttesteket is - és épp akkor építették az első csillagvizsgálókat az 1970-es években, amikor börtön épült a politikai foglyoknak. Az első harmadban kizárólag kozmikus dolgokról esik szó, ezután jön be kissé váratlanul a politikai párhuzam, ami túlélők és érintettek interjúival folytatódik, de rendre igyekszik a film valamilyen kapcsolódási pontot találni az űrrel (pl. kalcium - csont). E kor kutatói a mára már idős feleségek és testvérek, akik továbbra is járják a sivatagot tömegsírok után kutatva és emlékeztetve a felejteni vágyó (azaz jövőjét eltékozló) chileieket. A végére ismét kozmikus kontextusba kívánja helyezni a kérdést a rendező, és mivel a csillagászok között is vannak érintettek, ők a világegyetem egylényegűségében próbálnak vigaszt találni.

Forma: Dokumentumfilmesen direkt, azaz elsősorban illusztrációként használják a filmet, jelképes vagy többjelentéssel bíró képek ritkán vannak, azok inkább a narráció szövegében nyilvánulnak meg. Persze a csillagászok képei és a sivatag önmagukban is elég látványosak, de nem térnek el sokban egy random natgeós műsortól és miért ne lehetne játszani többet a fénnyel, vágásokkal, kameramozgással... stb.? Egyetlen vizuális elem az időnként megjelenő, űrbéli csillámlás, amely rávetül a mindennapokra is, a zene fel se tűnt, hogy van, dokumentumfilm lévén pedig ugye színészi játék nincs.

Élmény: Hát nem mozgatott meg különösebben. Eleve problémás az 1960-as évek témáival jönni 2010-ben (erre mondta egy írás, hogy nem a témával van baj, mi váltunk érzéketlenné), de időnként az érvelés és a párhuzam is erőltetettnek tűnnek, miközben vizuálisan sem elégített ki. Persze nem is ez a feladata egy dokumentumfilmnek, és a célját maradéktalanul telejesítette, a köztudatban tartja Chile szomorú közelmúljtát.

Érdekességek:

• Az Atacama-sivatag a világ legszárazabb helye, csak a tengerparti részén alakultak ki emberi települések, de mivel ásványokban gazdag, az 1940-es évekig intenzív bányászat folyt.
• Az egyik ilyen bányászvárost, Chacabucot alakították táborrá 1973-1974 között, ahol közel kétezer embert tartottak fogva.