Artúr filmélményei

Chelsea-lányok (1966)

2016. november 02. 22:40 - Liberális Artúr

 

Rendezte: Morrissey, Paul - Warhol, Andy
Műfaj:
underground
Főbb szereplők:
Brigid Berlin, Nico, Ondine

Megjelenés: 1966, Egyesült Államok
Hossz: kb. 3 óra
IMDB: 6,3 pont
Előzetes: https://youtu.be/UQauv_eK8d0
Ajánlott írás: -
Mikor látható: http://port.hu/adatlap/film/tv/chelsea-lanyok-chelsea-girls/movie-100767

Tartalom

Nico a konyhában a haját igazgatja ollóval. Eközben egy önjelölt pap egy barátja szexuális életéről érdeklődik. Egy nő épp belövi magát és telefonon próbál ügyeket intézni. Két férfi - talán szex után - az ágyon fekszik, amikor szinte rájuk ront két női ismerősük. később egy transzvesztita énekel nekik. Egy domina szóban és tettleg bántalmaz három másik nőt. Egy anya mérgesen beszél fiával. Egy beállt férfi különféle témákról beszél, illetve másokkal együtt válogatón jár. Az önjelölt pap belövi magát és kiakad egyik látogatójára, amikor az szélhámosnak nevezi. Nico sír.

Nem tudom miről szól a film. Az biztos, hogy nem csupán életképeket akartak mutatni, de nem sikerült felfedeznem egy központi témát, már legalábbis ami a cselekményt illeti. Warhol, az egyik rendező szándéka szerint egyszerre került volna bemutatásra az élet sötét és a világos oldala, de a látottak alapján csak egy részt tudnék igazán pozitívnak nevezni, a többi bennem alapvetően negatív érzéseket keltett.

Megvalósítás

A film koncepciója az igazán fontos, de erről majd csak a technikai megvalósítás során szeretnék beszélni. A cselekményről keveset tudok mondani, mert nincs. Tizenkét jelenetet láthatunk, ezek különböző helyzetekben lévő, majdnem mindig önmagukat alakító karakterek beszélgetéseit tartalmazzák. Nem igazán látok köztük kapcsolatot, bár egyes szereplők fel-feltűnnek másik jelenetben is. Egy közös motívum tűnt fel, a haj, de nem jöttem rá a nyitjára. A legjobb jelenet egyértelműen a LSD-t bevett srácé, aki egyedül őszinte és kicsit többet kezd pedzegetni a többi lapos jelenetnél. Ugyanis halálosan unalmas a film, bevallom, még bele is tekertem, annyira nem történik semmi. A cím egyébként annak a szállónak a nevére utal, ahol e karakterek laktak (többen köztük a valóságban is). Az még mindenképpen megemlítendő, hogy az eddig tárgyalt fősodrú filmekhez képest mennyire szabados volt a Chelsea-lányok: valódi belövés, egyértelműen bedrogozott emberek, a homoszexualitás nyílt felvállalása, transzvesztita és szado-mazo megjelenése 1966-ban ritka durvának számíthatott.

De térjünk a lényegre, a már beígért alapkoncepcióra. Warhol elképzelése szerint egyszerre mutatta volna meg az élet sötét és világos oldalát, ez pedig abban nyilvánult meg, hogy végig osztott képernyőn figyelhettük a filmet, vagyis nem 12 jelenetet láthattunk egymás után, hanem 6x2-t. Ezek nem teljesen voltak szinkronban, az egyik mindig korábban kezdődött, de egy ponton az is előfordult, hogy ugyanannak a jelenetnek láthattuk egy-egy részletét mindkét oldalon. A sötét-világos párhuzam részben valós volt azáltal, hogy egyes jelenetek sötétebbek kevés fénnyel, de ez nem volt mindig igaz. A film közepe után a színek is bejöttek, itt már végre adódott egy kis látvány is a különböző színű fények használatával. Az osztott képernyős koncepció egyik lényege az volt, hogy a film hagyományos kereteit felbontva a néző nagyobb szabadságot élvezzen, és eldönthesse hogy éppen mit akar nézni. Ez a Napóleonnál érdekes és izgalmas látvány volt, de itt három órán keresztül nagyon fárasztó. Ezen sokat rontott a rendkívül gyenge hang- és képminőség, feliratok nélkül esélyem se lett volna megérteni miről beszélnek. Persze kis költségvetésű művészprojektről beszélünk, de a kamerakezelés így is olyan volt, mint amikor én szabadultam 10 évesen egy VHS-kamera mögé és a zoomolással szórakoztam mint egy hülyegyerek. Ezt a nézői szabadságot némileg gyengíti, hogy bár képből kettő van, hangsávból csak egy (vagy egy sem), tehát értelemszerűen oda fogunk koncentrálni, ahol hallunk is valamit.

Élmény

Kínszenvedés volt végignézni, és ha nincs az LSD-ző srác szinte már meghatóan őszinte monológja, akkor lehet hogy végig se bírom nézni. A koncepció önmagában nekem kevés volt, a kivitelezés borzalmas (és mégha szándékos, akkor is csak ront az élményen), de annyiban érdekes volt, hogy láthattuk, hogyan nézett ki Warhol és szűkebb köre, az 1960-as évek New Yorkjának bohém művésztársadalma.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Nico (Az édes élet)
- Mivel a gyertyát két végén égető emberekről van szó, sokan fiatalon elhunytak, de köztük is túl fiatalon halt meg Eric Emerson 29 évesen 1975-ben autóbalesetben.
- A Chelsea-hotel a 19. század végén épült, jelenleg átalakítás miatt zárva. Olyan hírességek fordultak meg benne, mint Kubrick, Forman vagy Schnabel, csak hogy a nekünk ismerős rendezőket említsem.
- Warhol természetesen magyar származású, szülei a magyarországi Mikóról költöztek az Egyesült Államokba. (Na jó, ők ruszinok voltak, de akkor is...)

Következik: Leolo

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://arturfilm.blog.hu/api/trackback/id/tr5612698599

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása