Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Én egy érzéketlen, hideg, kőszívű pasi vagyok, nem lehet csak úgy megolvasztani jégszívemet egy könnyed romantikus sztorival. És hogy tetézzem, tíz éve házas is vagyok, szóval igazán nehéz elvarázsolni egy szerelmi történettel, és tudom mennyire nem a rózsaszín fellegekről szól egy kapcsolat Ezért többször jeleztem posztokban, hogy számomra teljesen hiteltelen amikor valaki egy-két nap alatt úgy beleszeret a másikba, hogy az életét adná érte (pl. Titanic...). Ez nekem nagyon meseszerű, és sokkal hitelesebbnek és érzelmesebbnek tartottam azokat a filmeket, ahol a problémák mellett is dolgoztak a kapcsolaton, kitartottak egymás mellett (pl. Mielőtt éjfélt üt az óra). Persze ez lehet habitus kérdése is, Barnakanapés szerint épp az ilyen első pillantásra fellángolt szerelmek az igazán szenvedélyesek. Ahogy megszokhattátok, ez a kis felvezető még nem jelenti azt, hogy ilyen filmek jönnének... Íme a filmek, amelyek áttörtek cinizmusomon:

Berg-Ejvind és asszonya (Sjostrom, 1918)

Ha párunkkal romantikus filmet szeretnénk nézni, akkor jó eséllyel nem egy svéd némafilmmel fogunk próbálkozni, pedig ez az. Ráadásul a végéig viszonylag érdektelen, ahogy egy szökött rab új életet kezdve összejön egy földbirtokos özveggyel, majd amikor a hatóságok utolérik a férfit, a nő inkább otthagyja mindenét, hogy együtt rejtőzzenek évekig a hegyekben. De amikor szerelmük a végső megpróbáltatáshoz érkezik, akkor mutatkozik meg igazán, mennyire mély volt.

Nagyvárosi fények (Chaplin, 1931)

Nem túl bonyolult a helyzet: a kis csavargó beleszeret egy vak lányba. Pénzt szerez neki a szemműtétre nem túl etikus módon, amiért le is csukják. A történet végére véletlenül összefutnak, és amikor a lány a keze érintéséről felismeri, véget ér a film, kicsit kétségek közt tartva minket, hogy happy ending lesz-e vagy sem. Igazából nem hagy minket kétségek közt, és épp ettől olyan romantikus, mert a beteljesülés előtti pillanatban ér véget.

Késői találkozás (Lean, 1945)

Egy szerelmi történet vagy boldog vagy boldogtalan befejezést kap, ezért az előbbi boldog után jöjjön megint egy boldogtalan. A brit filmipar az 1940-es években az ideológiai propagandáról szólt, ehhez képest Lean filmje szinte teljes egészében mellőzi ezt. A történetben két más városban élő, középkorú, rendezett házasságban élő fél fut össze egy harmadik hely vasútállomásán többször, idővel ismeretséget kötnek és egymásba szeretnek, de házasságukra való tekintettel a mélyben dúló érzelmeik ellenére is visszafogják magukat. Talán nem is csattan el csók, és ez a visszafogottság adja meg a robbanásig feszülő szenvedélyt.

Túl a barátságon (Ang Lee, 2005)

Igen, a buzi kovbojos film. Valójában a szexualitásnak nincs sok köze a romantika részhez, lehetett volna egy nő és férfi kapcsolata is, ha nem nézzük a cselekményt. Itt is egy olyan szerelemről, kapcsolatról van szó, amely nem teljesedhet ki, de amely évtizedekig fennmarad a két fél között igaz érzelemként, a boldogság szigeteként. Akkor is, amikor az egyik fél már halott.

Fel (Docter, 2009)

Oké, ez alapjában véve nem egy romantikus film, de van benne egy olyan erős, romantikus montázs, amely felejthetetlenné teszi mindenkinek, aki látta. Pár percben, pillanatnyi epizódokkal mesélik el a két szerelmes élethosszig tartó kapcsolatát, a fenteket és a lenteket, ami természetszerűen az egyik fél halálával végződik. És gyakorlatilag innen indul az igazi történet, ami ezek után már messze nem olyan izgalmas.

Ez így egy elég rövid lista volt, de van még pár cím, amit szeretnék megemlíteni, mert nem lényegük a szerelem, de hosszabban elmesélve lehettek volna akár a film legfontosabb részei is:

- Életünk legszebb évei (Wyler, 1946): Három szerelmi szál is van, de én a legidősebb katonáéra gondolok, aki már régóta házasságban él, és hazatérvén a háborúból felesége mindenben támogatja, rutinos házastársként kezeli és törődik vele. Nekem ilyen a megható, hosszú távú szerelem.
- Mindent Éváról (Mankiewicz, 1950): Itt is hasonlóról van szó, a kiöregedő, hisztis színésznő rigolyáit a nála fiatalabb szerelme állhatatosan tűri, velük együtt is elfogadja, ami az én szememben többet jelent egy pillanatnyi önfeláldozó tettnél.