Cselekmény: Az 1960-as évek Amerikájában járunk, a fiatal, nagyon szerelmes Joey épp meglepni készül szüleit azzal, hogy nyaralása alatt nemhogy megismerkedett, hanem beleszeretett és még készen is áll összeházasodni az orvos Johnnal. Mielőtt másnap John tovább utazna Európába munkaügyben, szeretnék a szülők áldását kérni esküvőjükre. Elsőként anyja, Chris (Katharine Hepburn) ér haza, és mindaddig izgatottan hallgatja Joey beszámolóját, amíg meg nem látja, hogy velük ellentétben John fekete. Aztán megérkezik az apa, Matt is (Spencer Tracy), aki persze túl nagy kockázatnak találja a vegyesházasságot. John is számol a lehetséges gondokkal, ezért lehetőséget ad a szülőknek: ha nem adják áldásukat, akkor nem fogja elvenni Joeyt. Hogy a helyzet súlyosbodjon, Joey meghívja John szüleit is vacsorára, akik szintén nem tudják, hogy a lány fehér...

Téma: Értelemszerűen a rasszizmus témakörében vagyunk, azon belül is a vegyes kapcsolatokéban, és lerendezhetnénk annyival, hogy a szerelem legyőzi az akadályokat, valószínűleg ennyi is volt a fő cél. De talán ennek a témának a lerágottsága miatt számomra hangsúlyosabb volt az a nemzedéki különbség, ami az idősebbek és a fiatalabbak rasszizmushoz való hozzáállását jellemezte.

Tartalom: A fő poént lelövik azonnal, miszerint Joey és John egy vegyes pár, amin persze majdnem mindenki ledöbben. A fehér család tipikus "fehér", liberális, tehetős, A fekete család pedig hétköznapi melósokból áll, kivéve ugye Johnt, aki fehér mércével is az elitbe verekedte magát, tökéletes a modora... stb.. A rendező elmondása szerint őt tökéletesre kellett venni, hogy az egyetlen akadálya a házasságnak valóban csak a bőrszíne legyen. Joey pedig liberális, az igazság mellett mindig kiálló szülők gyermekeként természetesnek veszi, hogy akár egy fekete férfival randizzon, sőt, meg se látja a színét. Az anyák gyermekeik boldogságát látva rövid időn belül megszokják a helyzetet, az apák viszont - bár elvi szinten nincs kifogásuk - racionálisan tartanak attól, hogy a többségi társadalom ezt nem fogja tolerálni. Ami az első témát illeti, nem nagy spoiler, hogy végül a szerelem erősebbnek bizonyul, hiszen amíg szeretik egymást, addig lesz erejük megküzdeni a társadalommal. És ezen a ponton egy kis kontextus, ami napjainkból kevésbé - bár még mindig - látszik: a történet ihletője egy-két korabeli botrányos vegyesházasság mellett a forgatáskor még zajló Loving bírósági ügy, ahol egy vegyes pár végül elérte, hogy ne legyen tilos a "fajok" közötti házasság, hiszen ahogy a filmben is elhangzott, ekkor még nem kevés államban bűncselekménynek számított, és egy korabeli felmérés szerint az amerikaik 80%-a ellenezte. És ne felejtsük, hogy ekkor még javában benne voltunk a polgárjogi mozgalomban, tehát ez a film egy iszonyat bátor kiállás. Na de lássuk a másik témát, ami számomra érdekesebb volt: a nemzedéki különbségeket. Azt már említettem, hogy Joey szinte színvak, ahogy John se fél belemenni a kapcsolatba, a pap kivételével viszont minden idősebbnek van fenntartása, más fiataloknak azonban nincs (ld. hentes, barátok, autóbaleset). Még az idősebb fekete háztartásvezető is elítéli, mert szerinte John nem tudja, hol a "helye". De a legerősebb jelenet John és apja veszekedése volt, ahol John durván - de nem rosszindulatúan - lealázza apját, hogy az ő nemzedéke teherként húzza vissza őket a rasszizmusba, és addig nem lesz változás, amíg ki nem halnak. A történet inkább dráma, de vannak bőven vígjátéki elemek is a szituációkból adódóan.

Forma: Afféle kamaradarab, a film nagy része a házban játszódik, ennek néha van is némi stúdiófílingje. Nagy vizuális látványosságok nincsenek, de van több jó kamerabeállítás szembeállítva az álláspontokhoz tartozó arcokat vagy éppen háttérbe helyezve őket. Van egy szerelmet dicsőítő főcímdala, más tekintetben a zene nem érdekes, ahogy a díszletek vagy jelmezek sem, hiszen azok hétköznapiak. Most kivételesen sokat fogok írni magamhoz képest a színjátékról, először is mert ugye egy ilyen környezetben ezen van a lényeg, másodszor mert több érdekessége van. John a leginkább sokszínű a drámaitól a komikusig; Joey jól hozza az egysíkúan boldog és céltudatos karaktert. Állítólag volt egy nagymonológja, ami sokat javított volna rajta, de ez kivágták. A házvezetőnő nem tudom, hogy paródia akart-e lenni, de ő kifejezetten a régi, sztereotip fekete karakter hozta, aki nagyszájú, jajgatós. A fiatalokat szintén végtelenül túlzóan állították be, amilyennek egy idősebb látja a hülye divatot követő kamaszokat (rágózás, tánc). A Mattet alakító színész ekkor már nagyon rossz állapotban volt, három héten belül meg is halt, és ezt vegyétek figyelembe a filmnézéskor, mert a nagymonológjánál ez eléggé megviseli filmbéli és valós feleségét, a Chris-t alakító színésznőt, aki soha nem merte megnézni a filmet. Kapott is érte egy Oscart, bár a film nagy részében csak könnyes szemekkel néz. Talán az én előítéletem, hiszen az 1930-as/1940-es évekből ismerhetjük őt igazán, de nagyon régimódinak láttam az egész filmet és a színészeket.

Élmény: ...és az egész filmet nagyon régimódinak éreztem, miközben a témája nagyon is progresszív volt, de a megvalósítása már nem. 1967-ben vagyunk, ekkor jött ki a Bilincs és mosoly, a Bonnie és Clyde, a Diploma előtt, ők már egészen más formát mutatnak. Összességében egy jó elegye a drámának és humornak néhány erősebb jelenettel, de mára kissé nehezen érthető jelentősége. Mondjuk valószínűleg ma is nagyot nézne nem egy fehér szülő, ha lánya egy fekete pasival állítana haza és ugyanezen fenntartásai lennének, még ha sokat enyhült is a helyzet. Ami nagyobb hatással volt rám, hogy John elküldte az apját a p*csába, és nagyon hiányzik nekem ez a mai, mindenkivel udvariaskodó világban a fősodratú filmekből, pedig lenne miért ma is. Korunkban az egyedüli ilyen momentum talán csak Greta Thunberg "how dare you" mondata volt.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Spencer Tracy (San Francisco, Bolond bolond világ)
  • Katharine Hepburn (Párducbébi, A philadelphiai történet, Az Afrika királynője)
  • Roy Glenn (A szélre írva)
  • Virginia Christine (Délidőben, A testrablók támadása)
  • D'Urville Martin (Rosemary gyermeke)
• Tracy és Hepburn a valóságban is házasok voltak ekkor már 25 éve.
• Katharine Houghton (Joey) Hepburn (Chris) unokahúga
• Spencer Tracy még a bemutató előtt elhunyt 67 évesen, ez volt az utolsó szerepe; Alexandra Hay 46 évesen hunyt el 1993-ban szívbetegségben
• Még életben vannak: Katharine Houghton (79)
• A stáblistán feltűnt egy magyar név, aki a speciális effektekért felelt: Gáspár Géza. Róla csak annyit találtam, hogy 1910-ben született Budapesten és 1995-ben hunyt el Amerikában. Az IMDb-n a legkorábbi filmje az 1960-as évekből van, szóval talán '56-os menekült. Fia és unokái is ezen a területen helyezkedtek el, fiát Oscarra jelölték a Szellemirtókért (1984)