Cselekmény, téma, tartalom: Amikor a híres brazil festő, Emiliano Di Cavalcanti halálhírét bemondta a rádió, Rocha fogta a kameráját és tiszteletadásképp forgatott a ravatalozásától a temetéséig egy dokumentumfilmet. Ebben "Di" életéről és művészetéről beszél gyorsan és meglehetősen emelkedett, azaz godard-osan nehezen követhető stílusban, de így első látásra nem hiszem, hogy többet akart volna mondani az elhangzottaknál, nincs társadalmi vagy egyéb üzenet, valóban a festő életét akarta felvázolni. Amitől legendás és punk lett, hogy a Di családja egyáltalán nem járult ehhez hozzá, így sokáig csak kevesen látták.

Forma: Ami a képi világot illeti, nem ismerem Dit, úgyhogy nem tudom megítélni, mennyire hajaz a festészetére (már ha szándék volt egyáltalán), mindenesetre eléggé kollázs-szerű jellege van, a festményeknek meg csak részben - de ebben tévedhetek. Gyors vágásokkal mozgunk a ravatal, az odavezető út és Di kiállításán fellelhető képek között, lehetetlen követni, ez nem egyszernézős. És hogy bonyolódjon, a hangra ugyanez igaz; kezdetben csak az tűnik fel, hogy Rocha olyan "közös" emléket oszt meg, amit nem élhettek át Divel közösen, hiszen Rocha akkor még nem is élt, tehát a narrációt is összekollázsolta. Erre még rájönnek a rádióhangok, a zenei betétek, amelyek időnként annyira felhangosodnak, hogy a szöveg már nem érthető. Mintha valaki csavargatná a rádiót. Egy utolsó látványelem a koporsó leengedésekor a színek kifakítása nyilván arra utalva, hogy egy fokkal színtelenebb lett a világ.

Élmény: Ez elsőre nézhetetlen, még be sem melegedtem, már rég vége volt a negyedórás esszének. Túl gyors és a kontextusa ismeretlen, szóval bocs, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Egyébként nyilván hatásos, ütős.

Érdekességek

• Emiliano Di Cavalcanti (1897-1976) tehát egy brazil, modernista festő volt, akinek nagy célja a brazil művészet feltalálása volt, amely az európai gyökerektől független. Az 1920-1930-as években pár évig Párizsban élt a híres, nagy európai festőkkel.