Tartalom

Párizs, nem sokkal a harmadik világháború előtt. Egy kisfiú emlékezetébe szinte beleég egy nő arca, amikor a közelben váratlanul meghal egy férfi. Később a harmadik világháborúban Párizs elpusztul, és az emberek a föld alá kényszerülnek. Foglyokon kísérleteznek, hogy időutazással szerezzenek segítséget a jelennek vagy a múltból vagy a jövőből, a utazás azonban mentálisan nagyon megterhelő. Az egykori kisfiú most fogoly, a nő arcának képébe kapaszkodva képes megőrizni épelméjűségét és visszajutni a múltba. Egymásba szeretnek. Miután sikeres a múltbautazás, a jövőbe is elküldik a férfit, és a jövő emberei adnak egy generátort, amivel elláthatja magát energiával a jelen emberisége. A foglyot visszatértekor kivégeznék, de a jövő emberei a férfi kérésére segítenek neki visszamenni a múltba a szerelméhez. Ám mielőtt újra egyesülhetnének, egy kisfiú előtt lelövik...

Nem tudom, hogy 1962-ben mennyire volt újszerű az időhurok, de mára lerágott csont, így maga az időutazós koncepció kevésbé érdekes, ahogy a disztopikus majd fantasztikus jövő sem az, hiszen be sincsenek igazán mutatva. Mert nem is ezekről szól a film, hanem egyrészt az időhurokból adódó egzisztencialista sorsfelfogásról (a férfi első és legfontosabb emléke önmaga halála), illetve ennek egyetemesebb kiterjesztéséről (a jelen viszonyulása a múltjához és jövőjéhez, illetve ezek fordítottjai).

Megvalósítás

A legszembetűnőbb jellegzetessége a filmnek az, hogy állóképeket használ, azaz tulajdonképpen nem is annyira film, mint inkább diavetítés, vagy ahogy a rendező, Marker hívja: fotóregény. A dinamikát így természetesen a vágások ritmusa adja, de ebben az esetben ez messze nem olyan látványos, mint a Patyomkin páncélosban. Kicsit olyan, mintha az Ember a felvevőgéppel visszalépett volna egy szintet vagy legalábbis minimalistábbá vált volna.

A filmben csak narráció van, párbeszéd nincs, ugyanakkor van mozgásérzetet keltő háttérzaj, illetve elég hatásos zene. Egyes képek még érdekesre is sikerültek, de egy mozgás nélküli filmben azért több hasonlót vártam volna. Színészi játékról és karakterekről egy félórás, fényképeket mutogató film esetén nincs sok értelme beszélni.

Élmény

Két nagy problémám volt a filmmel: egyrészt hogy a rövid játékideje miatt alig volt idő megbarátkozni a stílusával, szereplőivel, vagy egyáltalán felfogni, hogy mit is akar, másrészt pedig hogy a 12 majom már elspoilerezte a végét, így gyakorlatilag hatástalan volt filmvégi meglepetés. Nem ez ugyan az első időutazós film, de mindenképpen alapmű. A megvalósítása is érdekes volt, de nem érzem előrelépésnek az 1920-as évek szovjet filmjeihez képest.