Tartalom

Franz és Arthur (Claude Brasseur) angolórára igyekeznek. Franz már korábban ismerte Odille-t (Anna Karina), aki elkotyogta neki, hogy a házban ahol lakik, az egyik lakónak nagymennyiségű készpénze van. Arthur rögtön kikezd a lánnyal, elcsábítja Franz bánatára, és hármasban megtervezik a rablást. Valahogyan Arthur nagybátyja is tudomást szerez a pénzről, részt követel belőle. Odille folyamatosan habozik, fél attól, hogy gyanút fogott a lakó. És valóban, amikor Franz és Arthur elmegy a pénzért, zárva találják a helyiséget, noha arra korábban nem volt példa. Megbízzák Odille-t, hogy másnapra kerítse elő a kulcsot, mire azonban visszamennek, a pénznek már hűlt helye...

Megint Godard, akivel nagyon nem vagyok egy hullámhosszon, pedig ezt tarják az egyik legkönnyebben emészthető filmjének. Hogy miről szól? nem tudom, nem értettem meg, és ezt nem félek bevallani :D Állítólag nem is azt kell figyelni, amit mond, hanem ahogy mondja, de erről értelemszerűen majd a későbbiekben írok. Ami biztos, hogy ezúttal nem a szokásos túlművelten filozofálgatós társadalmi-politikai-művészeti, godard-i gondolatok szaladnak ki a karakterek szájából, hanem líraiak.

Megvalósítás

Bár a fő cselekményszál a tervezett rablás, a lényegi pontok nem ezen vannak, hanem a köztes időkben, amit tisztes hatvanas évekbeli párizsi fiatalokhoz méltóan karaktereink kávéházban, utcán, múzeumban töltenek. Utalások tömkelege van a filmben, amikett nem könnyű észrevenni, ha az ember nem Godard, és hát sokan vagyunk ezzel így. Van köztük filmes, zenei, irodalmi, de főként versek, azokból is inkább csak egy-egy szókapcsolat vagy kép, még csak nem is teljes sor. Ezeknek a nagy része itt megtalálható, nem szeretnék most velük külön foglalkozni. Azzal viszont igen, hogy ennek a célja elvileg az volt, hogy az eddigi filmjeihez hasonlóan részletekből tegye össze az egészet, amelyek nem feltétlenül illeszkednek egymáshoz, de mégis összeállnak. Pl. remekül megfér egymással a középkori Shakespeare és a modern osztálytermi flörtölés. kedvenc jelenetem is ehhez kapcsolódik: miután egyikük megemlíti, hogy egy amerikai alig tíz perc alatt járta végig a Louvre-t, ők is végigrohanják. Így kapcsolódhat össze a modern kultúrafogyasztási szokás a klasszikus múzeumi koncepcióval.

Godard filmjeihez hasonlóan ez is lendületes tempójú, amit erősít a sok-sok egymásra dobált részlet. Nemcsak szóban hangzanak el utalások, de utcai feliratokat is sikerült úgy mutatni, hogy passzoljon a filmhez. Ezzel együtt képileg nem túl érdekes, talán a főcím említhető meg, ahol nagyon gyors vágásokkal mutatja be a főszereplőket, miközben a szokásos szójátékok sem maradnak el a címmel. A párbeszédek mellett hallhatjuk még Godard narrálását, aki azonban velük együtt szintén irodalmi stílusban beszél. A film hangja sokkal érdekesebb, mint a képei, ugyanis gyakran komikus zenei betétek hangzanak el, amiket többször is váratlanul megszakít. A leghíresebb ilyen jelenete a filmnek a tánc, amely során a zene megszakad, noha táncolnak még a karakterek, hogy hallhassuk a rendező narrációját.

Élmény

Már többször értekeztem Godard és a francia újhullám kapcsán arról, hogy jó-e ennyire elrugaszkodni az átlagember értelmi szintjétől (bocs az átlagemberektől, hogy magamhoz alacsonyítom őket). Amitől ugyanis ez a film élvezhető lett volna az az, ha a nézőnek leesnek az irodalmi, filmes és egyéb utalások. Ennek hiányában csak néztem ki a fejemből és nem fogtam, nem foghattam fel, hogy mit látok.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Anna Karina (A kis katona, Bolond Pierrot), Claude Brasseur (Szemek arc nélkül)
- Még életben vannak: Anna Karina (75), Sami Frey (78), Claude Brasseur (80)