Tartalom:

Franz, az egykori strici (Gunter Lamprecht) négy évet ült börtönben, miután hirtelen felindulásból agyonverte szerelmét (Barbara Valentin). A börtön megviselte, szabadulás után pedig nem találja helyét a külvilágban. Végül az ad neki erőt, hogy megesküszik: sosem keveredik rosszba ezentúl. Csakhogy az 1920-es évek Berlinje nem az a hely és idő, ahol könnyen lehet tisztességes munkával boldogulni. Először nyakkendőárusítással próbálkozik, de nincs hozzá tehetsége, ezért náci pártújságot kezd teríteni, ezzel viszont sokak ellenérzést váltja ki. Újdonsült barátnője tanácsára annak nagybátyjával, Ottóval (Hark Bohm) próbál cipőfűzőkkel házalni, és már az első alkalommal magára rántja egy magányos özvegy. Franz elbüszkélkedik kalandjával Ottónak, aki a helyzettel visszaélve megzsarolja az özvegyet. Franzot elkeseríti, hogy fogadalma ellenére bűnbe keveredett közvetetten, ezért mindent hátrahagyva az alkoholba menekül. Korábbi, magát lopásokból fenntartó barátja révén megismerkedik egy ruhákban utazó rablóbandával, köztük Reinholddal, akinek szívességből "átveszi" barátnőit, hogy a férfinak ne kelljen velük szakítani. De már a második nővel nem szívesen szakítana Franz, azaz nem venné át Reinhold harmadik nőjét, amire az megsértődik. Később tudtán kívül Franz részt vesz a banda egyik rablásában, és amikor erre rájön, menekülne a helyszínről, de Reinhold kényszeríti, hogy velük maradjon az akció végéig, majd amikor üldözőbe veszi őket egy autó, alálöki Franzot...

Fassbinder álma Franz álmáról Döblintől, szól az utolsó epizód címe, és hármójuk összecsúszása nem könnyíti meg az értelmezést. Döblin ugye a regény írója, de szokásomhoz híven nem akarok foglalkozni a regénnyel, csak a filmmel (annál is inkább, mert több mint tíz éve olvastam a könyvet és szinte semmire nem emlékszek már belőle). Állítólag Fassbinder többször azonosította magát Franz-cal karrierje során, tehát a téma kulcsa Franz, noha kapunk egy alapos képet a korabeli Berlinről is. Franz szerepe azonban - bár karaktere egyszerű - meglehetősen sokrétű, egzisztencialista, erkölcsi és társadalmi-politikai üzenetet is hordoz, melyek közül talán legfontosabb ez utóbbi, hiszen ezzel zár a film is: ébernek kell lenni, mert egyedül önmagunkban gyengék vagyunk a világgal szemben.

Megvalósítás:

Sorozatról beszélünk, 14 résszel, melyek az első és az utolsó részt leszámítva egyórásak, de heti egy résszel számolva szerintem nehezen tudná a néző követni a gondolatmenetet. A történet Franz szabadulásával indít; nem tudjuk milyen lehetett korábban, most azonban megtört testileg (impotencia, szegénység)-lelkileg (visszailleszkedési problémák, korábbi személyiségének megtörése) egyaránt. Börtönből való szabadulása olyan mint a születés (vagy több kritika szerint kiűzetés a Paradicsomból), az 1920-as évek Németországában Franz egy 19. századi felfogással bíró egyén, aki nacionalista, részt vett még az első világháborúban, eleget élt már ahhoz, hogy tudja, a háború és a börtön nem jó, így távolságtartóan kezeli a munkásmozgalmakat és a fasiszta propagandát is. A Paradicsomnál maradva, megjelenik a vallási téma is különböző formákban, elsősorban talán leginkább abban, hogy Franz egyfajta Jóbként csapásokat kénytelen elszenvedni. Főhősünkre látszólag ragadnak a nők, könnyedén ágyba visz bárkit; jellegzetes, hogy aktusokat mindig egy nyakba harapással kezdi, mintha a nők energiáját akarná vámpírként elszívni, akik amúgy meglehetősen mostohán vannak kezelve a történetben, kb. kutyákkal egyenértékűek, hiszen Franz még nevet is ad nekik. Franz konfliktusba kerül Otto majd a nácik miatt, de igazi próbatétele Reinholddal kezdődik, aki iránt az első pillanattól kezdve rokonszenvet érez, aki nem bírja elviselni Franz erkölcsi fölényét és egy autó elé löki, ami miatt Franz elveszíti egyik karját. Az eset persze megviseli, lemond esküjéről és újra striciskedni kezd, csakhogy olyan lánnyal kerül össze, akivel látszólag tökéletesek egymásnak. Reinhold ezt a boldogságot sem viseli el, ezért megöli a lányt, amibe Franz beleőrül ideiglenesen, és itt jön el az utolsó, legérdekesebb rész, amely újra felsorolja a történet valamennyi elemét, összegezve azt. A többi karakterre, akik mind az alacsonyabb rétegből kerülnek ki, valamint  a rengeteg jelképre most nem térek ki külön, mert akkor napokig kéne írnom :) A lényeg az, hogy Franz szájából, illetve a narrálásból elhangzanak azok a gondolatok, amelyek a történet témáját megadják; Fassbinder szerint nem is fontos a cselekmény, hanem az számít, hogy megkedveljük e hátrányosabb helyzetű embereket is a hibáik és bűneik ellenére, ahogy Franz is kedvelte Reinholdot.

A film alapszíne barnás, talán ezzel a már megsárgult fotókra próbál hasonlítani. Rengeteg korabeli dokumentum tűnik fel, versek, dalok, újságok, rádió, hirdetések, könyvek, fényképek formájában. Megvilágítása film noirosan sötét, alig enged láttatni valamit éjszakai jelenetekben, ami a korabeli tévéken, főleg fekete-fehérben nagyon rosszul nézett ki, de Fassbinderéket ez nem érdekelte, pedig kisebb fajta népharagot váltott ki. Ezt megtetézve, egyes pontokon a kép kifejezetten szemcséssé válik, fogalmam sincs milyen megfontolásból, ahogy szintén megfigyelhető volt egy gyakran feltűnő csillogás, aminek szintén nem találtam értelmét, pedig határozottan előfordult elég gyakran. A félelem megeszi a lelkethez hasonlóan itt is szívesen alkalmazták azt a kompozíciót, hogy a kamera keretén belül még egy keret volt, azaz ajtókon, ablakokon, egyéb tárgyaktól körülvéve láthattuk az eseményeket. A film egyik fontos eleme a töredezettsége (ami egyébként a regény sajátossága is): a cselekményt rendre megszakítják, kiegészítik idézetek, a narráció, megfigyelésem alapján pont akkor, amikor valami bensőséges dolog történik. A zene csak egy ponton tűnt fel, amikor romantikusból egy ponton vészjóslóba ment át, illetve a film végén, de erre hamarosan kitérek. A színészek arca nem volt ugyan karakteres, viszont üdítő volt látni, hogy hétköznapiak voltak, nem tökéletes külsejű filmsztárok. Szerencsére itt nem A félelem megeszi a lelket érzelemmentes bábuit hozták, panasz nem lehet a játékukra, de szerintem igazán csak a Reinholdot alakító színész emelkedett ki. Bár szavakban gyakran rugaszkodik el a valóságtól a film, képileg ez először csak a piroslámpás negyed groteszk képeiben nyilvánul meg (vagy legalábbis kétlem, hogy így nézett volna ki valójában). De igazán akkor indul be a film, amikor Franz megőrül és a fejébe jutunk az utolsó részben, ekkor válik igazán Fassbinder álmává Döblin álma Franz álmáról. Egy fél-túlvilági világba kerülünk az összes eddigi szereplővel, angyalokkal, ember-vágóhíd-horrorral és modern popzenével, keresztre feszítéssel és atomrobbanással.

Élmény:

Van egy olyan sejtésem, hogy valójában csupán ezt az utolsó részt szerette volna Fassbinder leforgatni mindenképpen, de akkor meglehetősen érthetetlen lett volna, így csak megelőzte 13 óra hagyományosabb cselekmény. Nem tudom, indokolt-e a 15 órás hossz. Egy sorozatnak az az előnye a filmmel szemben, hogy van ideje kifejteni egy-egy karaktert, itt azonban ilyen nem történt; úgy érzem hogy 13 órán át hangulatos történetet kaptunk, de nehezen követhető gondolatokkal, hogy aztán váratlanul kieresszen magából mindent a rendező egy meghökkentő, katartikus epilógusban. Eddig a pontig technikailag sem volt érdekes, sőt, inkább zavaró volt a nehezen kivehető kép, szóval teljesen azonosulni tudok a német nyárspolgárokkal, akik annak idején felháborodtak rajta :) Ugyanakkor ez a sokat emlegetett utolsó rész, főleg a modern és oda nem illő zenéje miatt levett a lábamról, nagyon felszabadítóan hatott, és szürreális mivolta ellenére kiemelte a történetet fikciós jellegéből és furamód épp valóságosabbá tette.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Gunter Lamprecht (A tengeralattjáró), Hanna Schygulla (Werckmeister harmóniák), Brigitte Mira, Barbara Valentin és Hark Bohm (A félelem megeszi a lelket), Udo Kier (Hullámtörés)
- A Theot alakító színész egy időben Fassbinder szeretője volt.
- A narráló maga Fassbinder, illetve egy pillanatra ő is feltűnik az angyalok mellett.

Következik: Terelőút