Cselekmény: Delphine tervezett nyaralása meghiúsul, miután útitársa nélküle megy Görögországba. Egy darabig próbálkozik, illetve barátnői próbálnak tippeket adni neki, hogy menjen egyedül, csoporttal, a hegyekbe, családhoz, de egyikhez sincs kedve. Végül Francoise meghívását elfogadva Cherbourg-ba utazik vele nyaralni. Itt mesél a vendéglátóinak vegetarianizmusáról, tengeribetegségéről, párkapcsolatairól...

Téma: Kicsi spoiler: ...de itt sem marad sokáig és még háromszor elutazik valahova, de sehol sem érzi jól magát. Nagyjából ennyi a sztori. A film Rohmer közmondás-sorozatába tartozik, ezúttal egy Rimbaud-idézet a kiindulópont, ami béna fordításban kb. annyit tesz, hogy "bár szerelmesek lennének az emberek". Rohmer viszont nem egyszerű eset, se nem segítőkész, se nem konkrét, ezért aztán a legtöbb leírás annyit hozott ki a sztoriból, hogy egy romantikus film mély karakterdrámával, miközben nekem Delphine-ről inkább egy hisztis p*csa jut eszembe (meg önmagam :D ). Részemről ez inkább egy paródia a magával kezdeni semmit sem tudó emberről, aztán lehet, hogy csak én vagyok túlságosan sekélyes.

Tartalom: A nyitójelenet megteremti gyorsan az alaphelyzetet: Delphine hoppon marad a nyaralását illetően és most nem tudja, mit tegyen, frusztrált, de sértődötten makacs is (tisztára mint én, jól tudtam vele azonosulni). Családja, majd barátai ajánlatait is visszautasítja passzív agresszívan különféle mondvacsinált okokra hivatkozva, ragaszkodik a tengerparti nyaraláshoz egy barátjával, ahogy eltervezte, semmilyen más kompromisszumosabb megoldás nem jöhet szóba. Kb. minden nagyobb blokk végén kitör belőle az elkeseredettség és elsírja magát, egy ilyen alkalommal végül beadja a derekát egy barátnőjének. Ettől függetlenül nem változik semmi, tengerparton van, de nem nyaral, a pasikat lekoptatja azonnal, passzívan a sorsszerűségre alapozva várja a szőke herceget, közben folyamatosan összevissza, magának ellentmondva beszél, majd a sorsszerűséget is többé-kevésbé maga határozza meg. A címbéli zöld sugár egy természeti jelenség, ahol a fényviszonyok miatt a lemenő nap egy pillanatra zöldessé válik, egyben ez egy Verne-regény címe is, amely szerint az ember a valódi érzéseit ennek láttán megérti.

Forma: Adta magát, hogy keressem a zöld színt, mint visszatérő motívumot, és akadt is belőle, de nem társult hozzá semmi, legalábbis amennyire észlelni tudtam. Rohmer elvileg a tévéinterjúk természetességét akarta visszaadni, ennek egyik elem az volt, hogy a színészek a jelenetek nagy részét rögtönözhették. A másik, hogy észrevétlenül, kicsi kamerával, 16 mm-es filmre vették az anyagot és eleve tévére készült a film. Ennek következményeként néhány természetközelit leszámítva végig Delphine volt a középpontban, neki kellett vinni a hátán a filmet és nem vallott szégyent, természetes és hiteles volt. A hátránya, hogy nem volt filmszerű és képileg unalmas volt számomra. És persze a naplementéknek is kiemelt szerepük volt, hiszen végig vártuk, mikor kapunk a zöld sugárból. A zene furán nem ideillő volt, inkább valami pszicho-drámához passzolt volna ez a rövidke, diszharmonikus motívum.

Élmény: Rohmer nem tartozik a kedvenceim közé, filmjei eseménytelenek és nem látványosak, de pl. az Éjszakám Maudnálban (1969) még lehetett legalább könnyebben érteni, "mire gondolt a költő." Ettől függetlenül nem unalmas, kész időutazás az 1980-as évek Franciaországába visszarepülni és látni, mennyire más volt még a világ.

Érdekességek

• A zöld sugár annyira ritka, hogy csak 1960-ban sikerült először lefotózni.
• A film költségvetésének egy tekintélyesebb hányadát az tette ki, hogy Rohmer operatőre hosszú ideig várta a valódi jelenség felbukkanását, ám ez nem történt meg, azaz a filmbéli eset is csak animáció.