Tartalom

A rendező, Lanzmann több, holokausztban résztvevő személlyel riportot készít arról, hogy mit csináltak ezen időszakban. Lanzmann elsősorban a személyes, mindennapos történetekre kíváncsi. A dokumentumfilm utolsó negyedében a haláltáborokról a varsói gettóra terelődik a szó.

A film mint tárgy mellett talán a holokauszt a másik legkedveltebb filmes téma, hiszen kiváló lehetőséget nyújt, hogy reflektáljunk önmagunkra és túlmutassunk a látottakon. Dokumentumfilm lévén azonban, amit itt láttunk, az annyi, és nem több. A történet sem igazán áll össze egésszé, mert nincs igazán eleje vagy vége. A dokumentumfilm leginkább egy pillantkép az 1941-43 közötti haláltáborok működéséről.

Megvalósítás

Első legfontosabb tulajdonsága a dokumentumfilmnek a hossza: mintegy kilenc és fél órás anyagról beszélünk. Bár a lassú tempója és a végig jelen lévő csend jól illik hozzá, egyhuzamban ennyit lehetetlen végigülni.

Az interjúk szerkesztési elve egyszerű: zsidó áldozatok, lengyel környékbeliek és német katonák vagy hivatalnokok megszólalásai váltakoznak. Fontos eleme még a filmnek a vonat, amelyen utazva közeledünk, távolodunk, megérkezünk a tényleges helyszínekre.

A film erőssége a személyessége; a rendező kérdez, a tolmács, ha van, fordít, az alany válaszol. Az arcokat intim közelségből mutatják, Lanzmann pedig hajthatatlanul kegyetlen, és mindent elkövet, hogy alanyainál elsazakdjon a cérna. (Pl. az egyik túlélőt visszaviszi szülővárosába, beállítja a lengyel civilek közé, és addig provokálja őket, amíg ki nem buknak az antiszemita megjegyzések.) Amikor pedig megtörténik, még közelebbről veszi az arcokat, és hajtja nem hagyja békén szereplőit.

Élmény

Magyarként érdekes módon a film egy olyan aspektusa okoz örömet, amire a rendező nem számíthatott: a 80-as évek Lengyelországa visszarepített gyerekkoromba, annak minden nosztalgikus, szocialista ruhadivatjával, autómárkáival, házaival. Egyébként mivel nem kíséri végig a film a haláltáborok történetét, mi magyarok csak  elvétve vagyunk megemlítve.

Szóval ami rányomja az élményre a bélyeget, az a hossz (Alig várom már a Sátántangót...). Kétségtelenül vannak erős pillanatok is, a csúcspont egyértelműen az, amikor Filip Müllernél tört el a mécses, aki nem egy szerette miatt borul ki, hanem amiatt, amikor az állati körülmények között megélt egy egyetemes emberi pillanatot, és ezt idézi fel.

A másik, számomra értelmezhetetlen rész a negyedik, a varsói gettóról szóló blokk. Bár kapcsolódik Lengyelországhoz, a zsidóüldözéshez, és bár gyakorlatilag a gettó is afféle koncentrációs tábor volt, mégis élesen elkülönül az előző hét óra haláltáborairól szóló anyaggal.

Érdekességek

- A film 11 évig készült, elsősorban a kutatómunka, a tanúk felkeresése és szóra bírása tartott sok ideig.
- A forgatás során a német szereplőket csak rejtett kamerával sikerült rögzíteni, egyszer azonban lebukott, aminek egyhónapos kórházi kezelés lett a vége.
- Lanzmann aktív értelmiségiként részt vett a második világháborúban a francia ellenállásban, elítélték, mert kiállt Algéria mellett.
- Lanzmann korábban dolgozott Sartre-ral, és élettársának, Simone de Beauvoirnak a szeretője volt.