Tartalom

A középkorú Agnes (Harriet Andersson) súlyos beteg, fájdalmai vannak, haldoklik. Utolsó napjaira szolgálója, Anna mellé csatlakoznak testvérei, Karin (Ingrid Thulin) és Maria (Liv Ullmann) is. Szenvedéseit nővérei nem tudják enyhíteni, csak a lányát korábban elveszítő Anna odaadó gondoskodása. Tulajdonképpen csak kötelességből vannak itt a nővérek. Maria önteltté és számítóvá vált, miután férje (Henning Moritzen) öngyilkos lett, mert a nő megcsalta, Karin pedig irtózik az intimitástól, férjével teljesen formális a viszonyuk. Agnes  rövidesen kiszenved, és a virrasztás során a két nővér mégis megnyílik egymásnak. Ekkor azonban Agnes feltámad és külön-külön behívja testvéreit...

A történet témájának rendszerint a haldoklást és az általa kiváltott nagyon bensőséges, őszinte érzelmeket szinte misztikusan, álomszerűen megjelenítő spiritualitást tartják, és ezzel nem is szeretnék vitatkozni, de ahogy a Száll a kakukk fészkérenél, úgy itt is azt érzem, a fő téma a közmegegyezéssel szemben máshol van: az anyaságon. Hogy milyen jelek utalnak erre, azt később kifejtem, ezen ponton csak annyit szeretnék mondani, hogy a történet az anyaságot, az anyai szerepet vizsgálgatja szerintem a három nővéren keresztül.

Megvalósítás

A történet menete lineáris néhány visszapillantóval megszakítva, de ezek nem igazán járulnak hozzá a cselekményhez, ami nincs is nagyon Agnes haldoklásán kívül. Ezek a hangulatot, az érzelmi töltetet igyekeznek megteremteni, egy-egy életkép kiragadásával. A női alakok jelképesek, a férfiak jelentéktelenek: Agnes a kislány, aki vonzódott anyjához, de az szorosabb viszonyt ápolt Mariával (akit egyébként épp ezért szintén Liv Ullmann játszott). Agnes látszólag egyedül is marad, a betegsége pedig alhasi, nyilván a méhével kapcsolatos. Agóniája talán tekinthető szülési fájdalomnak is, ezt csak Anna tudja enyhíteni azzal, ha szoptató pozícióba helyezi magukat. Legkedvesebb emléke, élete központi boldogsága is az a pillanat, amikor Anna ringatja őt testvéreivel. Karinnak talán nincs gyereke, de van egy diplomata férje, akivel teljesen formális a viszonyuk, láthatóan gyűlölik egymást. Karin irtózik az intimitástól, a virrasztás éjjelén megcsonkitja punciját, majd a vért szétkeni száján megvetően nézve a férjére - ez talán vetélésre utal. Rideg mindenkihez. Maria fölényeskedően számító. Neki van gyereke, de nincs férje, mert az megölte magát, miután rájött, hogy Maria megcsalta az orvossal. Szenvtelenül nézi végig ahogy férje elvérzik, az orvos azonban később már visszautasítja, mert nem lát benne belső szépséget. Anna az abszolút anyafigura, hiszen cselédként gondozza a magatehetetlen gyerekké váló Agnes-t, mint a végén kiderül, nem is pénzért teszi. Róla még tudható, hogy korábban elvesztette kislányát.

A nyitóképek a hajnali, üres kertbe visznek minket, ahogy a nap átszűrődik a reggeli ködön. Ezen zöld után erős hatást nyújt a markánsan vörös színű szoba, aminek színét tovább hangsúlyozza a néhány fehér elem. De nemcsak a díszlet vörös, hanem a jelenetek elválasztásához is a hagyományos fekete helyett ezt a színt használja. Bergman, a rendező önkényes meghatározása szerint a vörös a lélek színe, ami nem túl fair azokkal szemben, akiknek más a látomása, mindenesetre elég látványos. A film intim hangulatához hozzájárul a sok arcközeli: Agnes arca kellően sápadt és kiszáradt, hogy elhiggyük betegségét, haldoklása pedig sokkal megrázóbb, mint más filmek erőszakos jelenetei. Maria esetében még verbális segítséget is kapunk arca értelmezéséhez, ahogy a doktor leírja, mit lát benne. A hangulatot erősíti a zene is, pontosabban annak hiánya. A nagy házban nagy a csend, Agnes fájdalmas üvöltései töltik csak be, és ha ellhallgat, az óra ketyegése válik idegőrlővé. Egy fontos helyen van zene, az is gúnyos: akkor csendül fel Bach Sarabandéja, amikor Karin és Maria végre őszintén, egymásnak megnyílva beszélgetnek, így nem halljuk mit mondanak.

Élmény

A filmet félúton érzem a Persona és a Fanny és Alexander között mind tartalomban, mind megvalósításban. Előbbinél jobban épít az érzelmekre, a spiritualitásra és Bergman önéletrajzára (állítólag sokban járult hozzá anyja iránti szeretete), az utóbbinál viszont bátrabban ábrázol és valahogy realistább.  Ahogy az elején írtam, az anyaságot csak a központi témának érzem, a film lényege a kritikusok állásfoglalásával egyetemben valóban egyfajta érzelmi, hangulati utazás a legbensőbb, őszinte érzések világába. Tulajdonképpen tökéletes film, de a karkaterekkel valamiért távolságtartó maradtam, nem tudtam magam beleélni a helyzetükbe. Talán nőknek többet jelent.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Harriet Andersson (Egy nyári éj mosolya, Fanny és Alexander), Ingrid Thulin (A nap vége), Liv Ullmann (Persona), Anders Ek és Inga Gill (A hetedik pecsét), Erland Josephson (Fanny és Alexander), Henning Moritzen (Születésnap), Lena Bergman (A nap vége, hetedik pecsét)
- Bergman a film szereplői közül járt Anderssonnal és Ullmannal is, és két kislánya is szerepel a filmben, Lena Bergman, valamint Linn Ullmann