Cselekmény: Második világháború. Egy kis csapat civil és katona menekülőben van egy nagyobb csapat felé. Amikor egy német alakulatba futnak, elveszítik ellátmányukat, de anélkül nem érnék el a céljukat, ezért ketten küldetést kapnak: a tapasztalt Ribaknak és az egykori matektanár Szotnyikovnak a közeli tanyára kell mennie ételt szerezni, de a tanyának már hűlt helye. A távolság és Szotnyikov köhögős betegsége ellenére továbbmennek, bár Ribaknak némi nehézséget okoz, hogy Szotnyikovot is pátyolgatnia kell. Szereznek egy juhot, de visszafelé németekbe botlanak, Szotnyikovot lábon lövik; ő már készen állna, hogy meghaljon, hogy Ribak a juhhal elérhesse a csapatukat, de Ribak inkább visszamegy érte. Elmenekülnek ugyan és elbújnak egy padláson, de amikor németek is odamennek, Szitnyikov véletlenül elköhögi magát...

Téma: Megpróbálok az elején minél kevésbé spoileres lenni, aztán majd jelzem, amikor már muszáj rontóckodni, szóval előre is elnézést, ha itt kicsit elnagyolt leszek. A sztori lényege abban áll, hogy Ribak anyagi, Szotnyikov inkább szellemi síkon közelít az élethez. A történet szerint az utóbbi a helyes, mert önazonosan lehet élni és nyugodt lelkiismerettel meghalni is, míg a gyakorlatiasság megtörheti a lelket.

Tartalom: A történet egy tanmese, aminek az első fele felvezeti a második felét, amikor összeütköztetheti a két fenti nézőpontot. A történelmi keret a kedvenc szovjet téma, a második világháború és a megszállt területek partizánjai, ami tökéletes arra, hogy valóban élet-halál kérdése legyen egy filozófiai téma. Az erőszak mellett az éhség is állandó fenyegetést jelent. Ribak az erős és tapasztalt katona, akinek csak azért kell társ, hogy ne legyen egyedül. Nosztalgiával gondol vissza egy együttlétére, ami a közeli tanyán történt, de a tanyát leégve találják. Odaadja sálát a köhögő Szotnyikovnak és tapossa előtte az utat, hogy könnyebben mehessen a hóban. Nem öli meg a náci kollaboránst, a zsákmányolt juhot hátrahagyva inkább visszamegy a sebesült társáért, melengeti, gyógyítja. Szotnyikov vele szemben erőtlen, beteges, de nem foglalkozik lázával, megveti a náci kollaboránst. Amikor megsebesül, magával ragadja valami éteri érzés, ezzel kerül a szellemi síkra. És akkor spoiler, bár nem nagy titok: főhőseinket elfogják és kínvallatásra viszik őket kivégzés előtt, tehát vállalniuk kell a testi szenvedést és halált az elveikért vagy megtagadhatják azokat. Szotnyikov már sebesülésekor elszánta magát a halálra, így makacsul ellenáll a kínzásnak is, ekkor érti meg, hogy nem tudna úgy élni, ha megtagadja magát. Vele szemben azonban Ribak jóval gyakorlatiasabb, ő minden jelentéktelen információt elmond és még csatlakozik is a kollaboránsokhoz arra hivatkozva, hogy majd úgyis megszökik és akkor tovább harcolhat ellenük, viszont mégis lelkiismeretfurdalása lesz és már inkább meghalna. Két dolog miatt mégsem gondolom, hogy ennyire egyszerű lenne: az egyik érdekes eleme a gondolatnak a látszat, Szotnyikovot vallatója ugyanis azzal próbálja részben leszerelni, hogy hiába hal hősies halált, úgyis árulónak fogják majd feltüntetni. Az önazonosság miatt ez Szotnyikovot nem aggasztja, de mégis nagy erőt nyer abból, amikor egy kisfiú hősként tekint rá; eközben Ribakot lejúdásozzák a nyilvános átállásért, pedig több hőstettet hajtott végre, és érdemben nem kollaborált az ellenséggel. Egy másik röpke gondolatom, hogy esetleg az egész egy groteszk vicc, nem pedig magasztos tanmese, de ezt már nem akarom részletezni, valószínűleg nincs igazam. Még feltétlenül meg kell említeni a nagyon nyilvánvaló keresztény jelképrendszert, van itt juh, könyörület, jézusi tekintet, Pieta, Júdás, passió, pokol, meg ugye kálvária.

Forma: Az első fele kevésbé izgi, az összes emlékezetes jelenet a második feléből van, persze onnantól kezdve válik igazán izgalmassá tartalmilag is. Legerősebb fegyvere a beállítás, Szotnyikov sebsülésétől kezdve ezek lesznek hangsúlyosak. A jézusi tekintetre rásegítenek a világítással is, ez az orosz ikonművészetet idézi, míg az anyagi világhoz jellemzően a sötét, árnyékos részek társulnak, miközben maga a havas és üres táj semminek tűnik. Messze a legnagyobb kedvencem a pince poklot idéző sötétsége volt. A színjáték számomra Portnov esetében volt érdekes, a többiek belső konfliktusai túl erősen látszottak. Egyébként őt szándékosan a külseje miatt is választották, mert hasonlít Jézusra. A zene erős és nyugtalanító, kellően hangos, de csak egy-egy rövid időre tűnik fel.

Élmény: Jó film erős pillanatokkal, és sok apróságot még meg sem említettem, például több fontos mellékszereplőnk van, akik mind hozzáadnak valamit. Két "hibája" van. Az egyik, hogy nem feltétlenül értek egyet az álláspontjával; a maga szempontjából jogos, de közben mégis a gyakorlatiasabbnak adok igazat, úgy érzem, most ezt diktálja a korszellemünk. Erkölcsileg alábbvalók lennénk? A másik "hiba", hogy megelőzte Az ötödik pecsét (1976); hiába készültek egymástól függetlenül, a témájuk nagyjából ugyanaz, csak ez utóbbi nem igazán válaszolja meg a kérdést.

Érdekességek

• Anatolij Szolonyicin 1982-ben, 47 évesen halt meg rákban, amit állítólag a Sztalker (1979) forgatása során szerzett be.
• A rendező Klimov felesége volt, 1979-ben 41 évesen hunyt el autóbalesetben.
• A film nyilvánvaló keresztény jelképrendszere miatt nemkívánatos volt, és csak azért jelenhetett meg végül mégis, mert a tesztvetítésen egykori partizánok - akkor már fejesek - teljesen meghatódtak a filmtől.
• Vlagyimir Gosztyuhin majdnem amatőr volt, díszletépítőként dolgozott egy színházban, amikor egy beteg színész helyére be kellett ugrania, és ekkor felfigyeltek tehetségére.