Tartalom

Valamikor a jövőben az emberiség elindult az űr meghódítására. Kelvin apjánál (Nyikolaj Grinyko) tölti utolsó földi napját, pszichológusként ugyanis másnap a Solaris nevű bolygóra kell utaznia, hogy kiértékelje az addigi kutatások eredményeit, és így dönthessenek arról, hogy leállítják-e a projektet vagy sem. Kelvin megkeseredett ember benyomását kelti, apjával össze is vesznek kicsit az érzéketlenségén. Megérkezvén a solaris-i kutatóállomásra, kiderül hogy a három ottlévő tudósból egyikük nemrég öngyilkosságot követett el, és Snaut és Sartorius (Anatolij Szolenyicin) sem túl segítőkészek. Kelvin lepihen hogy kipihenje az utazása fáradalmait, ám ekkor váratlanul megjelenik a felesége, aki évekkel ezelőtt öngyilkos lett...

Ahogy számítani lehetett rá, az eredeti regénytől jelentősen eltért az erős egyéniségű Tarkovszkij, a rendező. Ott elvileg arról van szó, hogy az ember mennyire nem tud saját keretein kívül gondolkodni (mert képtelenek kommunikálni az idegenekkel, amely egy másmilyen típusú létforma). Tarkovszkijnál is ez az alap, de ő a sci-fi vonal helyett az emberi kapcsolatokra koncentrál. Ahogy ki is mondják a filmben, az idegenek csak arra jók, hogy szembesítsék önmagukkal és felfedezzék újra valódi értéküket.

Megvalósítás

A film egy volt űrhajós beszámolójával indul, ami gondolom arra volt jó, hogy megadja a sci-fi hangulatot, mert a történet szempontjából kevés jelentősége volt. a futurisztikusabb környezetet zöldellő, vidéki, természetes táj követi, lóval, kutyával, gyerekekkel és szülőkkel, majd búcsút veszünk a Földtől és megérkezünk a Solaris-ra, melynek kellően eltérőnek kellene lennie, hogy érezzük az idegen helyszínt, de valójában olyan keveset és annyira különállóan látunk belőle, hogy nincs meg az utazás illúziója. Feltűnnek Tarkovszkij szokásos elemei: a víz, amiről nem tudom mit jelent, de itt van egy érdekes elemzés róla, és persze a kimaradhatatlan festmény, a Vadászok a hóban, amely szinte minden filmjében szerepel és szintén fogalmam sincs róla, hogy mi itt a szerepe, hacsak nem a földi világ egy emléke. A karakterek nem túl kidolgozottak Kelvinen, a feleségén és a volt űrhajóson kívül, szerepük annyi, hogy Kelvint segítsék akár ellenpontként, akár barátként, akát motivációként.

Techniaki szinten először is beszéljünk a sci-fi vonalról. Ahogy fentebb említettem, ezen a filmen ez alig látszik, mert nem különítik el kellően a két bolygót egy űrutazással. A jövőbeli Föld szinte megegyezik az akkori Földdel, azzal a beszédes különbséggel, hogy az auópályás jelenetet nem a Szovjetunióban vették fel, hanem Tokióban, minden módosítás nélkül. A Solaris teljes mértékben óceánnal fedett bolygó, egy ilyen kiszínezett, kavargó vízfelületet használnak hozzá vágóképnek. Érdekes, hogy míg más jelenetekben a víz meditatívan működik, épp e plazmaóceánnál nem érződik ez a hatás. És akkor térjünk át a második dologra, amiről beszélni szerettem volna, Tarkovszkij vizuális esztétikájára. Filmjei lassúak, meditatívak, de nem annyira líraiak vagy hipnotikusak. Itt is hosszan képes mutatni egy lebegő hínárt vagy más hétköznapi tárgyakat, ami végülis nagy eredmény lenne, ha ezeket esztétikusan tudná bemutatni, de nekem sosem jött át igazán egy rendetlen asztal látványa, például. Ez lehet az én gyengeségem, mindenesetre ez az én szubjektív leírásom, szóval többynire nem tetszik és kész :) Megfigyelhető még a Tarkovszkij többi filmjeire is jellemző színváltozás, amely a fekete-fehértől a monokrómon át a színesig terjed, de nem találtam jelentéstatalmat ezekkel összefüggésben, ellentétben mondjuk a Sztalkerral.

Élmény

Tarkovszkij nem szerette a pár évvel korábbi 2001: Űrodüsszeiát, mert ő is épp azt hiányolta belőle, amit én: az emberi drámát. Itt viszont annyira uralkodó volt, hogy megölte a sci-fi vonalat, amely egyébként sem volt erősen ábrázolva. A film utolsó jelenete adja meg egyedül azt a jellegzetesen klasszikus sci-fi hangulatot, amit szeretni lehet, de összeségében nekem messze nem tetszett annyira ez a film, mint a rendező többi filmje, sem történetben, sem megvalósításban.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Nyikolaj Grinyko és Anatolij Szolonyicin (Andrej Rubljov, Tükör, Sztalker)
- A regény írója. Lem kifejezetten nem kedvelte a filmet, mert az eltért a könyvtől. 2002-ben elkszült egy amerikai remake is, amely állítólag egyszerre próbált hű lenni a könyvhöz és a filmhez is, ezt már joban értékelte.