Tartalom

Tokió legnevesebb színészdinasztiájának örökbefogadott tagja Kiku, akit neves apja miatt agyondícsérnek, de háta mögött kinevetik, annyira rossz színész. Otoku, a család dajkája azonban segítő szándékkal, őszintén elmondja Kikunak, hogy gyengén játszik, de hisz benne, hogy képes többre is. Kikunak e szavak kinyilatkoztatással érnek fel, igyekszik tudatosabban játszani és persze egyedülálló őszintesége miatt Otokuba is beleszeret. Csakhogy a neves család nem nézi jó szemmel ezt a kapcsolatot egy alacsonyabbrendű nővel, ezért őt elküldik, a fiút pedig eltiltják tőle. Kiku azonban nem fogadja el a döntést és lemond nevéről, otthagyja a színházat és addig nem hajlandó visszatérni, amíg sikeres színész nem lesz...

Több témát véltem felfedezni: a legelső lehetne a művésszé válás folyamata, amihez az élet megtapasztalásán keresztül vezet az út, de mégsem ezt az aspektusát éreztem hangsúlyosnak, hanem inkább a férfivé válást vagy még inkább a megfelelő társadalmi pozícióhoz való felnövést. Ebből a nézőpontból pedig inkább a társadalmi aspektus tűnik fontosabbnak, amiben Otoku és Kiku csupán pozíciójuk miatt nem lehetnek boldogok, pedig minden más szempontból mindenki jól járna a kapcsolattal. Közben pedig van egy harmadik motívum is, ami különösen Mizogucsi későbbi munkásságának fényében válik egyértelműbbé: a nők. Ők azok, akik alárendelt szerepet játszanak és a háttérben maradnak, de még így is nekik köszönhető szinte minden.

Megvalósítás

Mint egy színházi darabban visszautalnak rá, alapvetően arról a klasszikus történetről van szó, amikor a királyfi elmegy szerencsét próbálni és megedzetten tér haza. Ahogy fentebb említettem, ez lehetne a film olvasata is, hiszen Kiku szerelméért és hivatásáért otthagyja a kényelmes helyét, tíz évig különféle csapások érik, amik segítik megtanulni művészetét. Azonban ő maga meglehetősen változatlan arccal teszi mindezt, jellemfejlődése alig van, csupán szakmailag válik jobbá (bár még ebben sem vagyok biztos). Lehetne Otoku szenvedéstörténete, aki jóval kevesebbet van színen, de az ő részéről is csak egy konstans önfeláldozást láthatunk. A megtett út maga sem tartogat igazi tanulságokat: Otoku következetesen támogatja Kikut, aki egyre lejjebb csúszik, pénzük egyre fogy, egészségük és kapcsolatuk megromlik, és csak az menti meg Kikut, hogy újra felkarolja családja. A harmadik szempont amit említettem, a női szerep. A történet első helyszínén, Tokióban a csúcson Otoku, a dajka nyitja fel Kiku szemét; Oszakában ő, mint társ segíti fejlődését; vándorszínészként pankrátornők teszik a társulatot földönfutóvá; Kiku visszatérve Tokióba pedig végül női szerepben bizonyítva kerül vissza családjába. Ha mégis Otokura koncentrálunk, szimbolikusan értelmezhető múzsaként, aki előbb dajka, később társ, végül halálával absztrahálódik. A krizantém Japánban egyébként uralkodói jelkép, japánul kiku.

Hogy miért nem teljesen egyértelmű a sztori alapján a téma, arról elsősorban a megvalósítás tehet (nem negatív értelemben). Már említettem, hogy Kiku arcáról kevés dolog olvasható le. Ennek oka az, hogy gyakorlatilag nincsen közeli kép, az arcokat alig látni, így sosem lehetünk biztosak abban, mit éreznek karaktereink, főleg úgy, hogy Kiku egyébként is elég monoton, Otoku pedig túl lelkes. Többször előfordul az is, hogy egy-egy karakter kimarad a képből, és csak akkor vesszük észre jelenlétét, ha a kamera megmutatja, mint egy Leone filmben. A távolságot érzékelteti az is, hogy rendre valamin keresztül láthatjuk csak a szereplőket (ablak, fátyol, rácsok... stb.). Inkább kísérletezésnek érzem, mint rendezői elvnek, hogy különféle kameraszögekkel próbálkoztak, legyen az alsó, felső, oldalsó, sarki... stb. Ami viszont tudatos és jellegzetesen mizogucsis, az az oldalazó kameramozgás, ami a japán tekercsek irányát lenne hivatott követni - itt azonban még nem csúsznak át ezek a mozgások egy másik jelenetbe, nem csak egyirányúak, és sokkal hosszabbak, mint a későbbi filmekben.

Élmény

Örülök, hogy újabb világháború előtti japán filmet láthattam, és egyáltalán nem volt gyengébb a világháború utáni filmeknél, ami azt is jelzi, hogy Japánnak nem volt szüksége a nyugatiasnak tartott Kuroszavára, hogy megteremtse saját filmművészetét. A képi világában mozgalmas és egyedi, történetében kissé fókuszt vesztett, de elgondolkodtató film simán ott van számomra a harmincas évek második felének legjobb filmjei közt.