Cselekmény: Badii úr autójában ülve járva mustrálgat magányos férfiakat, megszólítja őket egy fuvarra, munkát ajánlva nekik jó pénzért. Érthető módon gyanakvóak és rendre faképnél hagyják, míg egy fiatal sorkatona be nem ül mellé az autóba. Ekkor derül ki, hogy Badii azt szeretné, hogy másnap reggel a senki földjén temesse majd valaki el a holttestét. A kiskatona megrémül és elszalad, így Badii tovább keres. Egy építkezéshez ér, ahol az ünnepnap miatt csak egy biztonsági őr és barátja vannak...

Téma: Valahol az És az élet megy tovább (1992) és Az olajfák alatt (1994) között és után elvesztettem Kiarosztamit, onnantól kezdve egyik filmjénél sem világos, hogy mire akar kilyukadni. Értelemszerűen a felszínen az öngyilkosságról elmélkedik, a lezárást viszont nem tudom értelmezni. (Spoiler: megválaszolatlan marad, hogy Badii mit tesz, de ekkor vágás jön és magát a forgatást látjuk.) Ettől nyilván kap egy szokásos metafizikai dimenziót, de értelmet ettől még nem nyernek az addigiak.

Tartalom: Osszuk három szakaszra a történet: felvezetés, érvek-ellenérvek és befejezés. A felvezetésben Badii autózik fel-alá meg-megszólítva magányos férfiakat munkát ajánlva nekik, amit nyilván elutasítanak, mivel elég gyanús, ha valaki sok pénzt ajánl, de nem mondja meg, mit akar cserébe. Utólag visszagondolva Badii nyilván azt vizslatta, hogy ki a kiszolgáltatott, ők nyilván könnyebben kaphatóak. A második szakaszt onnan számítom, hogy beszáll mellé a kurd kiskatona, mert innentől kezdve három különböző társadalmi csoport hozzáállását ismerhetjük meg: a kurd kiskatona fiatal és szégyenlős a magabiztos értelmiségivel szemben és végül elszalad, noha neki pont az a feladata, hogy embereket öljön. Badii mellesleg megjegyzi, hogy katonaévei voltak a legszebbek. Ja és még kapunk egy kis értekezést a munkaetikáról is, de ezt vehetjük az élet jelképének is: nem kell tudnod, mi lesz a vége, csak csináld. A második jelölt egy afgán vallástanonc, vele értelemszerűen vallási síkra terelődik a kérdés: az élet Istené és bűn eldobni, míg Badii szerint az is bűn, ha szenvedésünkkel szenvedést okozunk másoknak. Az utolsó utas egy török preparátor: itt a legfőbb érv Badii részéről, hogy nem fontos az öngyilkosságának oka, hiszen az lehet akármilyen banális, ha nem tud együtt élni ezzel az érzéssel. A preparátor azzal győzködi, hogy mindenkinek van baja, de menni kell tovább. Végül elmeséli a címadó történetét, de ezt már nem spoilerezem el, de a lényege, hogy az öngyilkos gondolatok a rossz életszemléletből fakadnak. Az eddig felvonultatott kisebb-nagyobb karaktereknek lehet hogy van társadalmi jelentőségük is, biztos nem véletlen, hogy három különböző etnikumú ember száll be az autóba, de az iráni társadalmi helyzet ismeretének hiányában ezt el kell engednem, és a kritikák sem írtak erről semmit. Az utolsó szakaszban Badii vívódik, hogy mi legyen, de a végkimenetel már nem fontos, hiszen hallottunk mindent pro és kontra. A második bekezdés spoilerében elárult "fordulattal" viszont nem tudok mit kezdeni, ami kilép a történet kereti közül és jelentékteleníti a témát, de ez nem lehetett célja, mert akkor minek volt az egész.

Forma: Ha láttál egy klasszikus Kiarosztami-filmet, akkor semmi új nem fog érni: minimalista, statikus kamerakezelés, közeliek és távoliak váltakoznak. Ezúttal is szinte végig egy autóban ülünk, az utazás talán az élet jelképe. Színjáték nem sok van, nem találtam infót arról, hogy amatőrök-e vagy sem, de a főszereplő nem az. Jelképünk ezúttal még a föld, amit kezdetben Badii fitymál kopársága miatt, de a képeken uralkodik, az egyik karakter életadónak nevezi, az építkezéstől kezdve pedig szinte folyamatosan mozgásban van guruló kavicsok, földtömegek, por formájában. Ehhez kapcsolódik a legjobb kép is, amikor az építkezése felvert pora Badiit túlvilági helyszínre varázsolja. És a korábban spoilerben említett rész az eddigiek teljesen felrúgva rosszminőségű digitális filmre vált, a táj viszont kizöldül, a zenét addig teljesen nélkülöző filmben pedig hangsúlyosan felcsendül egy trombitaszóló. És még mindig nem értem, miért.

Élmény: Szóval ahogy az elején írtam, Kiarosztaminál nálam a Közelkép (1990) volt a csúcspont, a Koker-trilógia jó volt, onnantól kezdve viszont nem találom rajta a fogást. Vizuálisan nem túl érdekes (pedig attól még lehetne, hogy minimalista), nem éreztem át a korábbi filmekre jellemző mély humanizmusát. intellektuálisan pedig vagy túl hülye vagyok hozzá vagy nem sikerült megugrania a korábbiak meta-szintjét.

Érdekességek

• -