Tartalom

Dánia, 1620-as évek, a nagy boszorkányüldözések idején. Valaki megvádolt egy öregasszonyt boszorkánysággal, aki Pederssonék házába menekül. A fiatal feleség, Anne ugyan elbújtatja, de megtalálják és kínvallatásra fogják. Anne férje, Absalon idősödő lelkipásztor, maga is tagja az inkvizíciónak. Az öregasszony tudja, hogy Anne anyját szintén boszorkánysággal vádolták, de a férfi közbenjárására ejtették a vádat. Nála azonban hiába könyörög, ezért kivégzése előtt megátkozza őket. A Pedersson-ház egyébként rideg; Anne túl fiatal férjéhez, akinek ráadásul még az idős anyja sem szívleli a lányt. Szinte megváltás Absalon első házasságából származó fiának, Martinnak (Preben Lerdorff Rye) a hazajövetele, akivel azonnal vonzalmat éreznek egymás iránt és szeretőkké válnak...

Két értelmezése is lehet a történetnek, ugyanis egyáltalán nem egyértelmű, hogy valóban léteznek-e a világában boszorkányok. Ha léteznek, akkor az ő hatalmuk okozza a konfliktusokat, az emberek pedig nagy veszteségek árán, de győzedelmeskednek a gonosz felett. Ha nem léteznek, akkor a természetes emberi érzelmeket bünteti a társadalom, hogy leplezze saját gonoszságát. Bármelyik is igaz (bár a film egyértelműen ez utóbbi olvasat mellé áll), a történet mindenképpen Anne tragédiája, aki a körülmények áldozataként boldogtalan életre kényszerült, míg Martin személyében a boldogság egy rövid időre be nem költözött életébe, hogy aztán megbűnhődjön felszabadultsága okozta negatív megnyilvánulásai miatt.

Megvalósítás

Ennek a kétértelműségnek egyszerűen az az oka, hogy mind az öregasszony, mind Anne úgy viselkednek, mintha valóban természetfeletti hatalmuk lenne de ez részükről inkább csak a sérelmekkel szembeni dühös kirohanás. A körülmények szerencsétlen alakulása miatt pedig úgy tűnik, mintha valóban teljesülnének kívánságaik. Absalon és Martin teljesen jóindulatúak, belátják bűneiket is, még az inkvizítorok sem rossz szándékból végeznek a film eleji öregasszonnyal. Ugyanakkor nehéz a boszorkányüldözésekre nem úgy gondolni, mint babonák ártatlan áldozataira, amit a film azzal érzékeltet, hogy az öregasszonyt és Annét is fókuszba helyezi és védtelennek mutatja őket. Anne szőke, fiatal és életteli a rideg környezetben. Anyja boszorkány volt, férje öreg, anyósa utálja, a házasságába nem volt beleszólása, így nem csoda, hogy megutálja otthonát. Martin megjelenésével kiélheti testi-lelki vágyait, de társadalom elítéli érte. Vele szemben Absalonhoz mindig csak halál köthető. A cím a Dies irae egyházi énekre utal, amely a végítéletről szól.

A díszlet és a jelmezek korhűen és a kornak megfelelően nagyon puritánan fekete-fehérek, minimalisták. Ez a kontrasztos színvilág nagyon illik a fekete-fehér filmhez, ez az egyik legfekete-fehérebb film, amit láttam, más árnyalat alig van. Legalábbis a halált vonzó Absalon házában, mert odakinn, ahol a szerelmesek egymási lehetnek, süt a nap, szól a zene, "aranylik" a mező. Ez a film tökéletesen hozza a dreyeri stílust, nem véletlenül tartják fordulópontnak munkásságában: a színészek lassan, vontatottan, kántálva beszélnek mint a bábok. A film ritmusa lassú, a kamera alig mozog vagy legalábbis nem vehető észre. Ettől az egész film nagyon komor és nyomasztó lesz.

Élmény

Ha ez lett volna az első filmem Dreyertől, biztos furán néztem volna rá, de a Gertrúd vagy Az ige ismeretében már nem volt egyáltalán elviselhetetlen, sőt, az ilyen misztikusabb történetekhez még passzol is. Hangulatilag és érzelmileg működik, noha sem a története, sem a vizualitása nem volt lenyűgöző.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Preben Lerdorff Rye (Az ige)
- A történet megtörtént eseményeken alapul: Anne esete az egyik legjobban dokumentált boszorkányper. 1575-ben megvádolták férje nagybátyjának meggyilkolásával, de akkor Absalon még ki tudta menteni. 1590-ben újra megvádolták, akkor már elítélték. Ez volt a kezdete a vardói boszorkánypereknek.
- Ahogy a filmben is megjelent, 1617-ben váratlanul óriási vihar érte a tengeren lévő hajósokat. Az esetet boszorkányoknak tulajdonították, mert a korabeli konteók szerint az északról jött pogány számi népcsoport el akarta önteni a keresztény Európát. A 17. század során emiatt aztán Vardóban mintegy 150 boszorkánynak kellett meghalnia. csak 2011-ben kaptak bocsánatkérő emlékművet.