Tartalom:

A dokumentumfilm az iráni Bababaghi falu lepratelep életét mutatja be röviden. Egy nő a tükörben vizslatja arcát. Az iskolában gyerekek olvassák fel, mi mindenért lehetnek hálásak az életben. Az orvosok a betegeket kezelik. Az emberek sétálnak, játszanak, lézengenek, hajat fésülnek... stb.

A film azzal a megállapítással indít, hogy a világon sok rútság van, de ezek ellen tehetünk. Bár a lepratelep torz alakjait mutatja, érezhetően általánosítja e tételt és a világ valamennyi rútságára, nehézségére érti: tehetünk ellene, tennünk kell ellene. Ami nem tiszta, hogy mindezt Istennek alávetve vagy vele szemben lázadva mondja Farrokhzad, a rendező: a filmben elhangzó verseinek ugyanis két fordítását is olvastam, és az egyik az előbbi szózati hozzáállást mutatja, a másik inkább a madáchi luciferit.

Megvalósítás:

Tehát ahogy említettem, a film rögtön a tézisével indít, majd ezt alátámasztva a húszperces játékidő során a leprától kisebb-nagyobb mértékben eltorzult embereket láthatjuk mindennapos tevékenységeik közben, mintha nem is különböznének tőlünk igazán. Az életképek alatt szövegrészleteket hallhatunk a Bibliából, a Koránból és Farrokhzad verseiből, amit csak három alkalommal szakít meg prózaibb szöveg: a már említett tételmondattal, kb. a film közepén a lepra orvosi leírásával, valamint a film végén egy sokatmondó iskolai feleltetéssel:
- Miért jó dolog hogy van anyukád és apukád?
- Nem tudom, nincsenek szüleim.
- Mondj pár szép dolgot!
- Hold, nap, virág, játék.
- Mondj pár rút dolgot!
- Kezek, lábak, szemek.
Amitől általánossá válik a nyomor, az a film nagyobb részét narráló vers (Farrokhzad elsősorban költő volt), amely egyáltalán nem a betegségekről szól, hanem az élet nehézségeinek súlyáról. Állítólag erősen rendszer- és társadalomkritikus is a film, amiért a leprásokat elhanyagolják, de ebből nem sokat érzékeltem.

Természetesen a film "leglátványosabb" elemei az eltorzult arcú, kezű, lábú leprások, akiket ha egy kevésbé edzett néző lát, akkor biztosan sokkolóak lehetnek, de azt hiszem már annyi megrázó filmet láttam, hogy nem tudtam valóságosnak látni őket, így nem is voltak rám különösebb hatással. Ezen kívül elsősorban a vágásokkal operál, amelyben egyrészt megfigyelhető az eisensteini montázselmélet a Patyomkin páncélosból, másrészt a természetes zajok adta ritmus (nyikorgó talicska, gyerekzsivaj... stb.) követése. Vannak érdekes kamerabeállítások és kompozíciók, de az egésznek az igazi, zenés költeményszerű hangulatát az elkeseredett költő verse adja a hosszabb-rövidebb vágásokkal.

Élmény:

Mindössze 12 nap alatt készült el a forgatás, és ha nem volt a rendező részéről semmi beavatkozás, akkor isteni szerencséje volt, hogy ilyen mondatokat tudott összeszedni (de szinte biztos vagyok benne, hogy instruálta a szereplőket). Persze az sem baj, ha részben megrendezett, ez úgysem az objektív valóság bemutatására törekedett, hanem egyfajta vizuális lírai eszét láthattunk. Lehetett volna tök jó, de valahogy nekem nem volt elég erős, pedig látszólag az volt mind "történetében", mind képeiben.

Érdekességek:

- Farrokhzadot az iráni újhullám előörsének, a huszadik század egyik legfontosabb iráni költőjének és a valaha volt legfontosabb költőnőnek tartják. Alapvetően költő is maradt, ez volt az egyetlen filmje.
- 32 évesen, 1967-ben hunyt el autóbalesetben.
- Ott töltött napjai alatt annyira megszerette a helyieket, hogy két gyereket is örökbe fogadott.
- A lepráról bővebben már írtam a Ben-Hur kapcsán, rövid ismétlésképpen: az emberiség 95%-a immunis rá; már Farrokhzad idejében is kezelhető volt, az 1980-as évektől kezdve pedig gyógyítható is. A ragályossága mellett egyedül az alultápláltság ismert, mint rizikófaktor, jelenleg kb. 200 ezer súlyos eset van világszerte.

Következik: Thelma és Louise