Tartalom:

1955-ben békés, zöld mezők állnak ott, ahol egykor koncentrációs táborokat építettek a fasiszták politikai foglyoknak, majd háborús ellenállóknak. Persze a táborba vezető út egyirányú volt, valójában meghalni küldték oda az embereket. Már az utat se élte túl mindenki a túlzsúfolt vagonokban, aki pedig igen, azt uniformizálták és minimális táplálék mellett dolgoztatták. A kegyetlenkedések mindennaposak voltak, a rabokat szigorúan felügyelték, ennek ellenére is sikerült kialakítaniuk egyfajta szervezett társadalmat, amely kulturálódott és segítséget nyújtott. A hatékonyság érdekében egyéni kivégzések helyett gázkamrákban gyilkoltak, a holttesteket pedig felhasználták pl. trágyázáshoz. A táborok felszámolása után senki sem vállalja a végrehajtók közül a felelősséget.

1954-ben Párizsban történészi szemléletű kiállítás nyílt Ellenállás, felszabadulás, deportálás címmel, ehhez kérték fel Resnais-t dokumentumfilm készítéséhez. Talán feltűnt, hogy a leírásban egyszer sem említem a zsidóságot; ennek oka, hogy a dokumentumfilm sem teszi, ugyanis örökérvényűen akarta bemutatni a jelenségét, különös tekintettel az akkor aktuális algírokkal szembeni bánásmódra. A zárómondat:

(...) elhisszük, hogy mindez csak egyetlen korban és egyetlen országban történhetett meg, s megfeledkezünk arról, hogy szétnézzünk magunk körül, és ne halljuk a vég nélküli kiáltásokat.

Megvalósítás:

A történet szerkezete nagyjából a kiállításét követi: lineárisan haladunk az időben és a "táborozás" folyamatában, azaz hatalomra jut a fasizmus, összegyűjtik a foglyokat, elszállítják őket, nagyjából megismerjük mindennapjaikat és kicsit a fogvatartókéit is, majd halálukat, miközben a munkaerejüket a hadsereg és a gyárosok használják ki. Mindezzel párhuzamosan időnként felvillannak a táborok jelen (1955-ös) romjai, amelyek immár békések, illetve a kezdeti szakaszban még a táborokat és építészeti, dizájner szemmel mutatják be, mint egy lakásmagazinban. A képekben is érzek némi haladást, a civilek képeit lassan felváltják az egyenkülsejűekéi, majd az egyre jobban csontvázosodókéi, végül pedig a halottakéi vagy azok maradványaiéi. A hitelesség érdekében Resnais egy túlélő írót kért fel a szövegkönyv megalkotásához, amiben részt vett közös ismerősük, Marker is. Gondolom az ő hatása, hogy a Nap nélkülhöz hasonlóan a narráció itt is inkább egy kicsit filozofálgató esszé, nem tárgyilagos bemutatás. A cím egyébként arra a német elvre utal, hogy a koncentrációs táborokba szánt foglyoknak a szemtanúk elől a sötétségbe és ködbe kell veszniük.

A nyugis jelen és az elrettentő múlt szembeállítása a képekben is megmutatkozik. Az előbbi színes, embermentes tájképekből áll, míg az utóbbi fekete-fehér, archív fényképek és filmfelvételekből lett összeválogatva. Nézés közben nem tűnt fel, de a színes felvételek nemcsak tartalmuk miatt békésebbek, hanem mert a zaklatottabb archív felvételeken kb. négyszer gyakoribb a vágás. A zene hasonlóan kettős természetű, kezdetben idillien vidám, ami a témát tekintve fura volt, később azonban megérkeztek a képekhez illő disszonánsabb hangok is. A narráció maga távolságtartóan monoton, de a film végén a már idézett befejezéssel mégis közvetlenül a nézőt szólítja meg, magával rántva minket a felelősök közé.

Élmény:

Ez utóbbi már csak azért is kellemetlen, mert most is a világ számos pontján szenvednek hasonlóan emberek, mégsem teszünk semmit. Ezzel együtt sem érintett meg különösebben. Inkább azon gondolkoztam közben, hogy mennyire lehetett a kor emberének megrázó a mára már ikonikusnak számító hullák látványa, hiszen ők a háborúban sok holttestet láthattak.

Érdekességek:

- Még életben vannak: Michel Bouquet (91)
- Természetesen mindenkinek baja volt a filmmel: a franciák kivágatták a rájuk kellemetlen részeket, a németek be se akarták mutatni, Izraelben pedig tényleg nem mutatták be széles körben még bő két évtizedig, mert nagy vitához vezetett, hogy nem említette a film külön a zsidóságot.

Következik: Menny és pokol