Tartalom:

1969, London. Withnail és barátja a kornak megfelelően alkohol- és drogmámorban töltik napjaikat - és munkanélküli színészként. Az albérletük romokban, már alkoholra se nagyon futja, ezért hogy kizökkenjenek a nagyvárosi nihilből, Withnail meleg nagybátyjától (Richard Griffiths) elkérik vidéki nyaralóját. A kiruccanás azonban nem sül el jól: a nyaraló lepusztult, hideg van, élelmiszer sehol és a helyiek sem túl barátságosak. Miután egyikük még meg is fenyegeti a városiakat, már az éjszakák is feszülten telnek, minden zajra ugranak...

Nagyjából sikerült levennem a történet lényegét, ebben megerősítettek a kritikák is: a hatvanas évek ellenkulturális Londonjának végét (a Nagyítás és az Az előadás világa) egybevették Withnail és társa felnőtté válásával, ami a rendező részéről önéletrajzi vallomás is. Ugyanakkor ezek elég kis szerepet kapnak, a játékidő nagy része nem szól igazán semmiről.

Megvalósítás:

A történet gyorsan elhelyez minket térben és időben, amire nekem nagy szükségem volt, ugyanis ritkán éreztem meg benne az 1960-as évek hangulatát. Na nem mintha éltem volna már akkor, de az embernek van a korról egy prekoncepciója más filmek révén, ami itt nem igazán jött át. A karakterek néhány vonással felvázoltak, Withnail kicsit arisztokratikusan viselkedő, szenvelgő bohém, társa pedig, akit egyszer sem neveznek meg, némileg racionálisabb, gyakorlatiasabb bohém. A világ folyamatosan kitágul: először lepukkant albérletükben vagyunk, ahonnan kilépünk a kocsmába, majd vidékre utazunk. Ez lehetne spirituális utazás is, hiszen az angol néplélek itt keresendő, egy-egy megjegyzést talán el is ejtenek ezzel kapcsolatban ("nincs szépség pusztulás nélkül"), de megint csak nem éreztem meg azt, amit ebben a tekintetben pl. a Canterbury mesék nyújtott. A történet végén visszatérünk Londonba, hogy a társ munkát kapjon, konszolidálja külsejét és elhagyja Withnailt, mintegy fiatalkori maradványt. Elvileg ez egy vígjáték, de egyszer sem tudtam rajta nevetni, mert a humor forrásának számító helyzetkomikumok nagyon is életszerűek és lehangolóak. A mellékszereplők teszik némileg könnyeddé a történetet, mint a filozofáló drogos haverok vagy a sznob nagybácsi. Withnail részegeskedése és beszólásai mögött keserűség van, társa pánikreakcióiban valós félelem.

Szintén ellentmondva a vígjátéki műfajnak, a képi világ borongós hangulatú, mást ezzel kapcsolatban nem is tudnék kiemelni, sem vágásokban, kameramozgásokban, egyéb technikákban nem láttam látványos elemeket. A vidéki tájképek között vannak szebbek, de mint említettem, ezek nem sikerültek igazán spirituálisra. Mivel a karaktereket nem éreztem hitelesnek, a színészek sem hagytak bennem mély benyomást. A zene korabeli slágerekkel igyekezett megteremteni az 1960-as évek hangulatát, de nálam ezt se érte el.

Élmény:

Lehet hogy jól visszaadja a film a valódi 1960-as éveket, de ha így is van, ezt csak az akkor élt nézők érezhetik át, így aztán nagyon rosszul fog öregedni a film. Állítólag jól ábrázolja a részegséget, de ebben sincs sok tapasztalatom. Persze mindez csak az én szememen keresztül van így, a film maga kultstátuszba került, népszerű ivós játékhoz használják, szövegei szállóigékké nemesedtek. Amiért én nem érzem kortalannak, az az hogy a játékidő nagy részében nem halad előre, nem igyekszik kifejezni semmit, csupán Withnailék mindennapjait követhetjük céltalanul.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Richard Griffiths (Harry Potter és a bölcsek köve), Eddie Tagoe (Az elveszett frigyláda fosztogatói)
- A Withnailt alakító színész valójában allergiás volt az alkoholra. Abban a jelenetben, ahol az öngyújtótöltőt húzza meg, a hiteles hatás érdekében a rendező ecettel töltötte meg a tartályt víz helyett...

Következik: Isten és Ördög a Nap földjén