Tartalom:

1959-ben az akkor 43 éves Edith Piaf énekesnő (Marion Cotillard) összeesik a színpadon. Gyerekkorában szintén énekesnő anyja nagyanyjánál hagyta, amíg ő külföldön énekelt, apja pedig a háborúban harcolt, majd vándorcirkusszal utazott. Amikor az apa hazatérvén látta, hogy az amúgy is beteges kislány állapota nem igazán jó, saját anyjához vitte élni, aki egy bordélyházat vezetett. Évekig itt élt és szinte anya-lánya viszonyba került Tintine-nel, az egyik prostituálttal (Emmanuelle Seigner), de az apa újra felbukkant és magával hurcolta fellépni. 1930 körül kezdett az utcán énekelni, és mivel ebből egész tűrhetően kijöttek, egészen 1935-ig folytatta, amikor felfigyelt rá egy bártulajdonos (Gerard Depardieu) és szárnyai alá vette, többek közt ő adta neki a piaf (veréb) művésznevet is. Hamarosan azonban meggyilkolták, amivel részben Piafot gyanúsították meg, ezért kiszorult a bárok világából. Szerencséjére még korábban megismerkedett egy kifinomultabb dalszerzővel, aki segít neki megtanulni nem csupán elénekelni, hanem elő is adni a dalokat, illetve fellépni egy hangversenyteremben. Az út a sikerhez egyenes, az 1940-es évek végén már Amerikában lépett fel rendszeresen, ahol megismerkedett Marcel Cerdan világbajnok bokszolóval, élete nagy szerelmével, aki azonban hozzá igyekezve lezuhant repülőjővel...

A történet természetesen Piaf életéről szól, és nem próbálják semmilyen tematikus elv szerint bemutatni mint az Aranypolgárnál, vagy legalábbis nekem nem tűnt fel ilyen. Nem értettem meg a filmből, mitől lett nemzeti jelkép, kevéssé értettem meg személyiségét. Egy darabig úgy tűnt hogy misztifikálni akarják, de aztán elhalt a történetnek ez a vonala. Később az emberi esendőségére koncentráltak, így még csak nem is vált hősiessé. Tárgyilagosnak pedig végképp nem nevezhető, hiszen számos fontos részt kihagy Piaf életéből. Szóval érzésem szerint egy szubjektív képet, érzelmi viszonyulást akarhatott visszaadni a rendező, csakhogy én nem ismerem Piafot...

Megvalósítás:

A legtöbb írás azzal jellemzi a történetet, hogy az időpontok között ugrál, ami igaz ugyan, de szerintem korántsem annyira véletlenszerűen, mint gondolják: az egyik időintervallum Piaf utolsó évein belül ugrál, itt igazából már mindegy, hogy kronologikus-e; a másik viszont teljesen lineárisan halad előre a gyerekkortól az összeomlásig, míg a kettő össze nem ér. Tehát keretes a film, egyik olaldon a jelen, a másikon a múlt felől közelítve. Valószíntűsítem, hogy néhány fontosabb életrajzi esemény mellett az epizódokat elsősorban az alapján válogathatták össze, hogy a legnépszerűbb, önéletrajzi ihletésű dalai miből születtek - de ahogy említettem, nem ismerem Piafot, ezért ebben nem vagyok biztos. Megmutatják Edith nyomorúságos, utcán töltött gyerekéveit, hogy hogyan kezdett énekelni és hogyan kezdték kicsiszolni, majd jön egy ugrás és már ünnepelt sztár. A háborús évek kimaradnak és máris amerikai éveit láthatjuk, ahol szintén sikerül sikereket elérnie szakmailag és magánéletében is; végre felhőtlenül boldog. Eközben azért ezzel párhuzamos fel-felvillanak az utolsó éveinek kudarcai és sikerei is, betegsége és függőségei. A két időintervallum az utolsó fél órára ér össze, a legnagyobb tragédiájánál, amikor elveszti élete szerelmét. A filmet egyik utolsó nagy slágere zárja, a "Non, je ne regrette rien" (nem bántam meg semmit), ami valóban tökéletes zárás mind a karrierje, mind az élete, mind a film szempontjából, de nekem egyáltalán nem úgy tűnt, mintha nem bánt volna meg semmit, inkább csak hitegette magát.

Képileg időnként úgy éreztem,igyekszik minden kort más színvilággal jellemezni: a gyerekkor pl. hidegebb kék volt, a fiatalkor szépiás-aranybarna, retró hatást nyújtott, az utolsó évek pedig bővelkedtek az árnyékokban. Volt ugyan néhány jó beállítás, kameramozgás... stb., de ezek nem voltak az egész filmen átívelőek. A zene természetesen Piaf dalaiból állt össze, ahogy említettem, bizonyára az adott epizódhoz illően kiválasztva, de én sosem szerettem a sanzonokat és nem ismerem Piafot, és ezúttal sem győzött meg. Azt sem tudom megítélni, mennyire sikerült visszaadni a manírjait, de Cotillard meggyőzőnek tűnt. Amit nem szerettem, az néhány öregkori maszk, amiről üvöltött, hogy nem igazi.

Élmény:

A legnagyobb bajom az volt, hogy nem ismerem Piafot, és ez a film se csinált kedvet a zenéjéhez. Valamiféle érzelmi megközelítést próbált megvalósítani Piaf érzelmi életéhez, de az ismerete nélkül nehéz ezeket átélni. Amúgy korrekt, rendben van minden tekintetben. Várom egy Piaf-ismerő hozzászólását :)

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Marion Cotillard (A sötét lovag - Felemelkedés), Gerard Depardieu (Amerikai nagybácsim), Emmanuelle Seigner (Szkafander és pillangó)
- A Titine-t alakítő színésznő Polanski élettársa.
- Marcel Cerdan világbajnoki övét nem más vette el nem sokkal halála előtt, mint a Dühöngő bika LaMottája.
- Az érdeklődők több élő felvételt is megnézhetnek Piafról pl. a YouTube-on itt.
- Piaf jó kapcsolatot ápolt a filmes világgal is: barátja volt Cocteau-nak és egy darabjában is játszott; ő vette szárnyai alá a fiatal Yves Montand-t; szerepelt Renoir egy filmjében is; valamint jó barátja volt Marlene Dietrichnek, aki később esküvői tanúja is volt.

Következik: Monsieur Verdoux