Tartalom:

Ah-hsziao az általános iskola végzőse. Apjukkal épp most költözött a család Tajvanra Kínából munka miatt, de talán valójában a polgárháború miatt, hiszen az 1950-es években járunk. Öten vannak testvérek, és a szülők mellett velük él a folyton hazavágyó nagyi is, akinek Ah-hsziao a kedvence. Az átlagos hétköznapokból két esemény emelkedik ki gyerekkorából: Ah-hsziaot felveszik egy középiskolába, de rövidesen meghal az apja. Kis ugrás után már nagy kamasz, ami egyet jelent a szexszel és a bandázással. Választania kell, hogy hol tanuljon tovább, és anyja is súlyosan megbetegszik...

Újabb önéletrajzi film Hou gyerekkorából, csak Oldman Éhkopponjával szemben nem a szenvedésre összpontosít, hanem a természetességre, nosztalgiára. A konkrét eseményekre nincs értelme kitérni, viszont a korszak miatt, amiben játszódik, nehéz volt nem belelátni a polgárháborús viszonyokat; az idősebb nemzedékek mintha egy-egy jelképet játszottak volna, különös tekintettel a nagyira.

Megvalósítás:

A felnőtt Ah-hsziao narrálásával indul a történetünk, aki elmeséli röviden, apja hogyan került Tajvanra. Majd rögtön egy a polgárháború miatt elszakadt rokonról értekeznek, így lép be az aktuálpolitika. Az apa után elsőként a már agg nagyi kerül részletesebb bemutatásra, aki mindig hazavágyik, a halálára készül, és rendre eltéved a városban. Később kiderül, hogy ilyenkor mindig hazaindul. A komoly apa betegeskedni kezd és váratlanul meghal. Később róla is kiderülnek dolgok, mint pl. hogy egész életében betegeskedett valójában, de ezt igyekezett titokban tartani, és távolságtartásának mindössze az volt az oka, hogy nem akarta családjára ragasztani tüdőgyulladását. Neki abba kellett hagyni az iskolát, hogy dolgozzon, de munka közben is sokat tanult. Váltunk, Ah-hsziao már kamasz, éjszakai magömléssel, lázadó természettel, utcai bandaharcokba keveredéssel. Most az anya a soros: rákkal kezelik, a gyerekek már gyakorlatilag önellátóak, míg az anya kórházban van. Elmeséli lányának, hogy az anyaországban hogyan vesztette el első gyerekét, illetve hogy másba volt szerelmes igazából. Utolsónak a nagyi marad, akit leginkább érzek az anyaország megtestesítőjének, hiszen öltözékében és szokásaiban is hagyományosabb. Az ő végelgyengülését szinte felszabadult örömmel tálalja a film. A nosztalgikus hangulatot az adja, ahogy a szereplők a múltba révednek. A tragédiákat és a sikereket is sikerül valahogy természetesen tálalni, majdhogynem szenvtelenül. A bandaháborúban nem izgulunk, a szülők halálakor nem szomorkodunk, az élet velejárójának tűnnek.

A szenvtelenség másik segítője a közeliek hiánya, általában közepes távolságból figyelhetjük az eseményeket. A beállítások meglehetősen hasonlítanak Ozu statikusabb, ajtókkal és ablakokkal szegélyezett kompozícióira, de ahogy említettem, ez inkább a szenvtelenséget, tárgyilagosságot, a megváltoztathatatlan természetet jelenti, nem az Ozu-féle elfojtott érzelmeket. A legfőbb nosztalgiafaktor a zene, amely már-már giccses, de jól működik. Aztán persze vannak még olyan apróságok, hogy ugyanazokat a visszatérő képeket mutatják az állandóság jegyében, vagy hogy az apa halálakor kialszik a fény, az anya arca tükröződik az apa arcképén, előrevetítve az ő halálát... stb.

Élmény:

Megint úgy vagyok, mint korábban: elértem az emlékezetem teljesítőképességét, és tudom hogy már láttam valamikor egy nagyon hasonló filmet, de nem tudom felidézni, melyik volt az. Szóval ahogy elmondtam, kedves természetességgel mutatja be az életet, ami hiába játszódik a polgárháborús időszakban és hiába szabadítja meg a fiatalokat az előző nemzedékektől, mégse ez a lényege, hanem az élet rendje. Nem mondom, hogy tetszett, de kellemes volt nézni.

Következik: Dont Look Back