Tartalom:

Az örökbefogadott Hortense nevelőanyja temetése után elhatározza, hogy kideríti, ki a szűlőanyja. Maurice (Timothy Spall) fényképészként a képei kedvéért próbálja felvidítani a sokszor korántsem boldog párokat, de közben saját, gyermektelen kapcsolata feleségével már elhidegült. Nővére, Cynthia nem él túl jó körülmények között, fiatalon szült lányával folyton veszekednek, de lelkileg is tropa, magányos és fiatalságát sírja vissza folyamatosan. Cynthia telefonja egy nap megcsörren: a szülőanyját kereső Hortense az...

Leigh állítólag az örökbefogadásból kiinduló identitáskeresést szánta témájának, de nekem sokkal inkább egy gyerekközpontú családbarát propagandának tűnt. Mindenki életében a gyerek (vagy gyerekként a gyereklét) a legfontosabb, ez az oka minden búnak és örömnek. Titkok és hazugságok között élnek a családtagok, pedig épp egymás előtt nem kéne titkolózniuk, hiszen ki másban bízhatnának? Ez a film fő üzenete.

Megvalósítás:

3-4 szálon fut a cselekmény időnként összefutva, de perze végül teljesen egymásba torkollnak. Az első Hortense-é, aki épp most vesztette el nevelőanyját. Tudta, hogy örökbefogadott, és most látta elérkezettnek az időt, hogy felkutassa valódi anyját. Nem mellékes körülmény, hogy Hortense diplomás középosztálybeli - és fekete. Ugrunk Maurice életére, aki fényképészként a képek érdekében megpróbálja felvidítani alanyait és eközben belepillanthatunk egy pillanatra mások életeibe is (plusz egy utalás a Kameralesre). Ő és felesége elhidegültek egymástól és Maurice nővérétől, Cynthiától is. Előző két főhősünkkel szemben Cynthia nélkülöz anyagiakban és modorban is, egyedül él utcaseprő lányával, állandóan veszekszenek, isznak, döglenek, szóval tényleg az alja fehér proli. Ebbe a rémes állóvízbe pottyan bele Hortense, aki teljesen kívülálló, ennek köszönhetően katalizátorként sikerül kiugratnia az elhallgatott, kimondatlan sérelmeket. Szerintem ő kifejezetten elvont alak, nem is valós karakter, a történet több részében is felül- vagy kiemelkedik a világból (pl. amikor testvérei civakodnak az örökségen). Hogy mitől családbarát propaganda? Hortense anyja halála után azonnal igazi anyja felkutatásába kezd, Maurice-ék boldogtalanságának oka gyermektelenségük, Cynthia pedig szintén gyereke(i) miatt boldog vagy szomorú. A történet hangulatának is van egy íve, de erről majd a végén szeretnék írni.

Képileg nem volt érdekes, bár volt pár játék az árnyékokkal és a beállításokkal, de összességében nem véltem felfedezni semmilyen képi motívumot. A fő erősségének a színészi játékot szokták mondani, és valóban, még a mellékszereplők is elég jól hozzák a karaktereiket, a cynthiát alakító színésznőt pedig joggal jelölték és díjazták rommá. Csak a karakterek nem voltak épp túl jól megírva, többször éreztem őket mesterkéltnek (Cynthia sírásai, Hortense tökéletessége, Maurice nagyon színpadias kirohanása, az asszisztens sírva fakadása... stb.).

Élmény:

És akkor jöjjön a problémám: megint elkapott a sirki átok (azt hiszem ezt mostantól így fogom hívni). Ostoba módon már a film felénél elkezdtem írni, hogy nem szeretem a nyomasztó, túlzottan drámai filmeket, amikor minden szar és az egész élet egy kilátástalan szenvedés, aztán viszont kezdett pozitívabb hangot megütni a film, látszólag kezdett minden jóra fordulni, ami a végefelé egy nagyon vicces ebédjelenetben csúcsosodott ki, és elbizonytalanodtam, hogy ez most akkor szatíra lett volna végig? Ezért zavart a karakterek kissé természetellenes viselkedése? Végig kellett volna röhögnöm, mint A szélre írvát vagy A régi várost? Akárhogy is, nem nyűgözött le se így, se úgy, de lélekemelőnek jó ez a film is borongós napokra.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Timothy Spall, Lesley Manville, Peter Wight és Ruth Sheen (Mr Turner), Elizabeth Berrington (Mezítelenül), Ron Cook és Liz Smith (A szakács a tolvaj, a feleség és a szeretője), Brian Bovell (Igazából szerelem)
- Alison Steadman (a kuytatulaj) Leigh felesége

Következik: Patton tábornok