Előzmények: Lucien Nonguet-ről (1869-1955) sajnos nem nagyon találtam infót azon kívül, hogy a Pathenál filmezett 1902-1920 között. Ezen belül 1907-1914 között tucatnyi filmet rendezett Max Linderrel (1883-1925), az egyik első korai sztárral, aki többször játszotta ugyanazt a folyton bajba kerülő, élvhajhász karaktert, Maxot, ezzel felismerhetővé vált filmeken át. 1905-ben evezett át a színházból a filmre, első sikerei Maxként 1910-ben jöttek meg, de Amerikában nem sikerült az áttörés, viszont nagy hatással volt többek közt Chaplinre. A háborúban sofőrként szolgálva megsérült vagy lebetegedett, innentől kezdett elhatalmasodni rajta depressziója, ami a későbbi európai sikerei ellenére is feleségével közös öngyilkosságban végződött.

A film: ...avagy "Max fotózik". A történetben Max a strandon fotózgat és olvasgat, amikor egy fürdőzni vágyó hölgy megközelíti, hogy fényképezze le a vízben (vagy hogy ne, ez nem világos). Hogy kifelé jövet ne kaphassa le fürdőruhában, a víz alatt úszik ki, Max ezért azt hiszi, belefulladt... Kiválóan indul a film két jó poénnal, ami rögtön megidézte Tati vagy Mr. Bean figuráját, ahogy Max elhelyezkedik a strandon. Innentől kezdve azonban a humor forrása Max túlzó játéka lesz, ráadásul túlzottan elnyújtva, ami mai szemmel egyáltalán nem szórakoztató. Max aggódik, hogy a nő vízbefúlt, de mi tudjuk, hogy nem. Ha ha. Megvalósítására nem lehet panasz, a vágások rendben vannak többnyire, a beállítások nem mindig (az egyik hosszabb jelenet arról szól, hogy jön egy csónak, de a jelenet nagyobb részében ezt nem látjuk, így nem tudni, mi történik épp). Ami érdekesebb lehet, hogy itt már elég sok idő elment a helyzet felvázolására, a karakterépítésére, és nem csak a poénok jöttek direktben, hanem hagytak időt az előkészítésükre. Viccesebb csattanóval, több poénnal működhetett volna is, de így felesleges volt és nagyon hosszú.