Cselekmény: A 23-as számú elítélt (Charlie Chaplin) megszökik a börtönből az óceánba vetve magát a rendőrök elől. A vízben úszba épp belebotlik a fuldokló anyába, lányába (Edna Purviance) és kérőjébe (Eric Campbell), akiket nyomban kiment...

Téma: Természetesen nincs túlgondolva ez a történet sem, a cél a szórakoztatás, nem akar erkölcsi tanulságot levonni, tájékoztatni, hacsak nem azt, hogy a fegyenc is lehet adott helyzetben jó ember, míg a szabad ember pedig rossz.

Tartalom: Három részre oszlik a film, és ahogy az előző filmnél volt, gyanítom, hogy itt is az utolsó rész volt meg először és a többi készült hozzá. A keret az, hogy a fegyencet a rendőrök üldözik a parton, erről szól az első harmad; a másodikban a vízben úszó fegyenc mentéseit láthatjuk, míg a harmadikban végül az előkelő házban vendégül látott főhősünk ügyetlenkedését és rivalizálást szerelme kérőjével. A börleszket leszámítva legtöbb esetben az adja a poénokat, ahogy a két szerelmes férfi keresztbe tesz egymásnak, de természetesen Chaplin szokásos karaktere is szállítja a megszokott típusú vicceket (pl. amikor az anyát otthagyja, hogy először inkább a csinosabb lányát mentse ki). Ami visszalépés volt, az a történet könnyedsége, az előző film ugyanis érzelmileg jóval szebb, mélyebb volt, itt a könnyed szórakoztatáson volt a hangsúly.

Forma: Ebben nem érzek nagyobb változást, bár már egészen abszurd képek is megjelennek (pl. a homokba ásott fegyenc), illetve az ajtós geget Jackie Chan is megirigyelhetné. A csetlés-botlás, seggberúgás ma már nem vicces és sajnos ezekből van több, na meg a túlzó gesztikulációkból.

Élmény: Szóval ahogy írtam, A bevándorló tartalmi és formai kreativitásához képest is visszalépésnek éreztem ezt a filmet, noha a Chaplin, a rendőrnél előremutatóbb. Egynek jó.