Cselekmény, téma, tartalom: Egy írógépet láthatunk, amelyen két egykori férfi szerető chatszerűen beszélget és tíz év után újra megbeszélnek egy randit. Csak az utolsó két percben hagyjuk ott az írógépet és ülünk be egy autóba, majd egy tíz évvel korábbi, ezredfordulós házivideót láthatunk. A látottak egy volt, nosztalgikus szerelem feléledésének érzését próbálta visszaadni annak minden árnyalatával. Erre rakódott rá a formai jelentésréteg, ami szintén a múlt és a jelen viszonyát erősítette. (Egyesek szerint tágabban értelmezve libanoni politikai kérdések is megjelennek benne, de csak azt, hogy Libanonban játszódik, de angol nyelven, még nem érzem elégséges kapaszkodónak ehhez.) A chat során fokozatosan tárul fel előttünk, hogy a gépelőnek ez a kapcsolat érzelmileg fontosabb volt, míg a másiknak inkább csak testi, illetve az is csak egyetlen szóból derül ki, hogy két férfi beszélget. Fontos motívum a zöld sugár, ami eredetileg egy Verne regényben jelenti a napnyugtakor előforduló jelenséget, ami állítólag szerencsét, szerelmet hoz az észlelőinek, de a rendező kifejezetten utal a hasoncímű Rohmer-filmre is, amit viszont nem mertem elolvasni, mert a közeljövőben be van kalkulálva és nem akarom magamnak lelőni előre a poént.

Forma: A film formai alapkoncepciója könnyen felismerhető: főhősünk egy írógépen chatel gépelve, míg partnere azonnal válaszol úgy, hogy nincs is jelen, tehát a múlt és jelen egymásra rétegződését figyelhetjük meg. Nyilvánvalóan emiatt a gépelő férfi az, aki a múltban ragadt érzelmileg, benne a kapcsolatban, míg partnere könnyedebb, "instant". A szereplőket direkt nem látjuk, nem halljuk, csak az érzelmeket akarta átadni a rendező. A háttérzaj árulja el, hogy arab környezetben vagyunk, ugyanakkor szereplőink angolul kommunikálnak, ami a környezettel való disszonanciára utalhat vagy arra, hogy tíz évvel ezelőtthöz képest mennyivel erősödött az angolszász befolyás (és ebből ugye már következhet a fent említett politikai vonal). Az írógép után autóba ülünk alagutakon át visszautazni a múltba, majd egy 1999-es házivideóval zárunk a naplementében várva a zöld sugárra, nosztalgikusan felidézve egy másik kort.

Élmény: Nem véletlenül ennyire szabadon értelmezhető, a rendező nem akar túlságosan konkrét lenni, részben mert érzelmeket akar átadni és nem gondolatokat, részben mert a videó egy kiállításra készült egy nagyobb projekt részeként, és egy ilyen rövid film esetében hatásosabb, elgondolkodtatóbb lehet egy többféleképpen átélhető darab. Még így is hosszúnak éreztem azonban a tíz percet, 8 percig bámulni egy lassú írógépet nem túl izgalmas.

Érdekességek:

• A film az egyesült arab emírségekbéli Sardzsai Művészeti Múzeum tizedik biennáléjára készült, amely alapkoncepciója az "árulás, szükség, lázadás, vonzódás, romlás, odaadás, közzététel, fordítás" kulcsszavak voltak.
• A zöld sugár létező jelenség, a napfény megtörése okozza, csak ritkán fordul elő.

Cselekmény: Sissako, a rendező 16 évvel ezelőtt együtt tanult az angolai Baribangával a szovjet Rosztovban. Elhatározza, hogy felkeresi, a címe azonban nincs meg, csak egy régi fotó. A polgárháborús Angolába utazik és érdeklődni kezd különféle embereknél: kocsmai vendégnél, idős szabónál, gyerekkkoldusnál, taxisofőrnél, de senki sem ismeri fel...

Téma: A dokumentumfilm a polgárháborús Angolából mutat életképeket; szereplőink kiábrándultak, de nem letörtek, és a végkicsengése pozitív, mert többen maradtak vagy visszamentek az országba a nehézségek ellenére.

Tartalom: A kerettörténettel indítunk: a rendező apja örül, hogy fia nem maradt Európában és hazajött, ugyanakkor értetlenkedve fogadja, hogy tartalékait felélve veszélyes utazásra indul felkeresni angolai barátját, akivel együtt tanult egykor a Szovjetunióban. A rendező hitvallásával kontráz: ő kalandor, ezért a kalandot keresi. Innentől kezdve interjúkat láthatunk a keresés ürügyén olyanokkal, akik valamilyen szinten a függetlenségi háború (ld. Sambizanga) vagy a polgárháború áldozatai, ennek ellenére maradtak vagy legalábbis túléltek. Egy értelmiségi nő próbál kontinesnyi méretű párhuzamot vonni Afrika és Angola története közt, de a legfontosabb szereplő talán mégis a háborús sokkban szenvedő nő, aki pszichés okokból nem hajlandó lábra állni, míg meg nem szólal a zene. Bár mindenkinek rosszabb lett, mindenki pozitív és a befejezés is reményteli, legalább annyiban, hogy van még jövője az országnak.

Forma: Tipikusan interjús jellegű dokumentumfilm, azaz a szereplők a kamerába beszélnek, némi pluszt csak a vágóképek jelentenek, na meg maguk a karaketerek érdekes arcai. Többet erről nem tudok mondani és amúgy is késő van és álmos vagyok :D

Élmény: Egyetlen problémám, hogy a film elvileg másfél órás, de én csak egy egyórás változatot találtam, így nemm tudom, miből maradhattam ki. Jó volt nézni a pozitív életszemléletű embereket, de túl kevésnek érzem tartalmilag ahhoz, hogy egyórás legyen a játékidő.

Érdekességek:

• A Sambizanga során már említettem, de álljon itt mégegyszer arra való tekintettel, hogy a film 1998-as: miután 1975-ben sikerült elszakadni Portugáliától, Angola függetlenségi mozgalmai egymásnak estek és 2002-ig húzódott a konfliktus.
• Ezeket a szembenálló függetlenségi mozgalmakat természetesen a hidegháborús korra való tekintettel részben az Egyesült Államok, részben a Szovjetunió támogatta, így kerülhetett Sissako és barátja közös rosztovi iskolába.

Cselekmény: A mali város, Timbuktu egy iszlamista  hadsereg uralma alá került. A helyiek alkalmazkodtak az oktrojált, szigorú vallási szokásokhoz - már aki még nem menekült el - , ugyanakkor őket sem kell félteni és nem adják be a derekukat mindenre. A helyi imám pl. kizavarja a fegyvereseket, amikor azok cipőben lépnek be mecsetbe és kioktatja a vezérüket, ha az iszlámmal ellentétes dolgokat tesz. A zene ugyan tilos, de ha vallásos dalokat énekelnek, akkor tehetetlenek velük szemben. Egyiküknek tetszik a férjes Satima, de a nő simán lehordja. Amikor egy helybéli halász levadássza a helybéli pásztor, Satima férjének egyik marháját, mert az megrongálta a hálóit, a férj dühösen, felfegyverkezve indul leszámolni...

Téma: Én a hatalom természetét láttam benne amellett, hogy kapunk egy aktuális helyzetjelentést és etno-körképet. A történetnek ugyanis van egy íve, ahogy az emberarcú fegyveresek egyre kevésbé foglalkoznak saját képmutatásukkal, míg másokkal a legszigorúbban járnak el.

Tartalom: Spoileres lesz. A szerkezete kissé epizodikus, kb. fél tucat történetszálat követünk, a legtöbb játékidőt egy nomád család kapja, akik végtelenül szeretetreméltóak, de az ő tragédiájuk a megszállástól független. A történet első harmada-fele meleg, emberbarát, ami hülyén hangozhat, de még a fegyveresek is emberarcúak (mondjuk pl. a vidám rabszolgatartók mindennapjainak hasonló ábrázolása valószínűleg kiverné a biztosítékot Amerikában). Ez abban nyilvánul meg, hogy nem elég határozottak, talán még idealisták is, így megszeppenve kimennek a mecsetből, amikor rájuk szól az imám vagy tanácstalanul állnak, amikor a betiltott zenélés helyszínén vallásos énekeseket fedeznek fel, de emlékezetes az újonc francia(?) srác is, akinek meggyőzően kéne szavalnia a propagandavideóban, de nem megy neki. A fegyveresekről rendre derül ki, hogy nem jobbak a város civiljeinél, sőt, még képmutatóak is, és ezen a ponton kezd megmutatkozni a hatalom, mert egymással elnézőek és nem javulnak, a civileket viszont kérlelhetetlenül megbüntetik. Az epizódok jelképesek, túlmutatnak önmagukon, ez már az elejétől nyilvánvaló, amikor a fegyveresek gépfegyverrel vadásznak vagy hagyományos szobrokon gyakorolják a célbalövést. Állandó motívum a kommunikáció nehézsége: a soknemzetiségű helyen mindenhez tolmács kell; a telefonok alig működnek; a fegyveresek nem hallják meg az ellenérveket... stb.

Forma: A film lassan halad, sok a csend, a szereplők gyakran nem csinálnak semmit, így a sivatagi színes környezettel eléggé meditatív tud lenni, amihez hozzájárul a kamera viszonylagos távolságtartása is: általában nem mutatnak közelről megrázó dolgokat, bár néha épp ez adja egy-egy esemény erejét, pl. a gyilkosságnál. A kihalt teret kizárólag az emberek töltik meg élettel, ennek megfelelően kezdetben komikus lehet minden, míg a végén tragikus. A legszebb és legkifejezőbb jelenet a lírai naplementében zajló, labdanélküli focimeccs - mert a focit betiltották.

Élmény: Nagyon szurkoltam, hogy maradjon meg az elején lévő pozitívabb hangulat, de nyilván nem lehett így, így elvesztettem a film iránti lelkesedésemet is, bár kétségtelenül hatásos volt a számomra.

Érdekességek:

• Timbuktu egy 50-60 ezres mali nagyváros, sokáig ideiglenes település volt, a 12. századtól vált állandó kereskedelmi központtá. A 2012-es tuareg felkelés során került az Ansar ad-Din kezére szűk egy évre, míg ki nem űzte őket onnan a hadsereg
• A tuaregek egy 3 milliós szaharai nomád népcsoport, akik főleg Niger és Mali határain élnek. Részben függetlenségük elnyerésért, részben az elsivatagosodásból következő elszegényedésük miatt az elmúlt száz évben több nagyobb felkelést indítottak. A 2012-esre akkor került sor, amikor Maliban belpolitikai válság alakult ki
• Az Ansar ad-Din egy 2012-ben alapult, többnyire tuareg szervezet, akik célja egy iszlamista teokrácia volt Maliban. 2017-től beolvadtak az al-Kaidába.

Kapcsolódó hírek:

• Úgy látszik "főhősünket" elkapták és most tárgyalják az ügyét: https://444.hu/2020/07/15/ha-egy-no-nem-viselt-kesztyut-a-piacon-nyilvanosan-megkorbacsoltak

Cselekmény: A fiús, fiúkkal lógó Kena elvált szülők kamaszlánya. Az anyjával él, apja a környék menő kisboltosaként indul a választásokon. A válás traumáját súlyosbítja, hogy apja új felesége fiúgyermekkel terhes. Apja politikai ellenfelének hasonló korú kamaszlánya, Ziki vele ellentétben színes, nagyravágyó, extrovertáltabb tinilány. Miután párszor összefutnak - talán a közös élethelyzet miatt - , egyre többet lógnak együtt, egyre közelebbi kapcsolatba kerülnek, és Ziki szemét nem kerüli el, hogy hogyan néz rá Kena. Egy átmulatott nap után elcsattan a csók...

Téma: Afféle egyszerű társadalmi üzenettel bíró történet, hogy a melegeket kicsit emberibbé tegye Kenyában, ahol a homoszexualitás illegális. Ugyanakkor van benne egy feminista vonal is (ami persze általánosabban is érthető), mert a lányok nem csupán szexualitásukat nem élhetik meg, de nemi szerepük szerint is elég szűk a mozgásterük.

Tartalom: Először a fiús Kenával ismerkedünk meg, ez már önmagában jelzésértékű, hogy nem illik bele a hagyományos női szerepbe. Apja indul a választásokon, ami kissé felesleges cselekményszál, legfejebb annyiban van jelentősége, hogy az apa nagyobb igazságtalanságnak tartja a lincselést, mint a homoszexualitást, és ezzel talán üzenni akar a történet a politikának. Kena anyja vallásos és mint ilyen az egyházzal együtt elítéli a homoszexualitást. Kena legjobb barátja a nőcsábász Blacksta, de a srác feleségül is venné Kenát és nem érti, miért nem kell neki, amikor mindent meg tud adni, ami egy nőnek kell. Kena anyja és Blacksta is ellenpontok, hiszen heteroszexuális kapcsolataik nem működnek, ellentétben Kena és Ziki kapcsolatával. Kena tisztában van az ellenséges társadalmi közeggel és elvágyódik abból. Ziki nőiesebb karakter, sokkal nagyravágyóbb, nyíltabb, utazni szeretne és ő döbbenti rá Kenát, hogy nem kell megelégednie a hagyományos női szereppel (Kena ápoló szeretne lenni), hanem magasabbra is törhet képességeinek megfelelően, azaz akár orvos is lehet. Kicsi spoiler, bár sejthető: rajtakapják őket, Zikit külföldre küldik szülei, Kenát ördögűzésre viszi anyja.

Forma: Erről túl sok nem mondható el, a színészek természetesek, ami tök jó, bár szokás szerint az nem jött át, hogyan szerettek egymásba (na meg örök rejtély számomra, hogy hogyan tud egymásra találni két meleg, ha nyíltan nem vállalhatják - ha van ebben a témában járatos olvasóm, vagy még jobb, ha meleg, ne habozzon kommentelni). A képek szép színesek, legjobban a videóklipekre emlékeztetett a stílusa, szóval jólesik nézni, de nem fedeztem fel visszatérő elemeket vagy nagyobb fokú tudatosságot.

Élmény: Tinifilm a szó rossz és jó értelmében, mert a lányok bájosan élvezik egymás társaságát, a történet meg kissé egyszerű. Inkább történeti jelentősége van, hiszen egy olyan országban próbál kiállni a melegekért, ahol ez illegális.

Érdekességek:

• Annyira illegális, hogy a filmet azonnal betiltották és még a birtoklása is bűncselekménynek számít.
• A meleg nők "szerencséje", hogy őket még csak nem is ismerik el melegnek, így nincs büntetési tételük (a férfiaknál 5 év). Ugyanakkor ők gyakrabban szenvedik el a korrekciós nemi erőszakot.

Cselekmény: A nyitójelenetben Ana leszopja Marcos-t. Marcos a fővárosi hadsereg zászlófelvonását felügyeli és a tábornok sofőrje. Házas, középkorú, elhízott. Ana a tábornok lánya, gyerekkora óta furikázza őt Marcos. Titokban - talán csak szórakozásból - egy bordélyházban dolgozik, amiről csak Marcos tud. Anának feltűnik, hogy Marcos szórakozott, a kérdésre a férfi bevallja, hogy feleségével elraboltak egy csecsemőt váltságdíjért, de a gyerek véletlenül meghalt közben. Ana szerint fel kéne adnia magát a rendőrségen...

Téma: Több írás szerint csak öncélú művészkedés zajlik, pedig láthatóan vannak motívumai a politikai jelképektől a testiségen át a fociig és a vallásig. Viszont sok kapaszkodó valóban nincs, ami a rendező szerint azért van így, mert elsősorban Marcos aktuális lelkiállapotát akarta kifejezni, akiben keveredik a vágy, a bűntudat, a remény.

Tartalom: Az alaphangulatot a hosszas szopással próbálják megadni, ahol elsősorban a kifejezéstelen és korántsem előnyös külsejű Marcos-ra koncentrálunk. A következő jelenet az óriási mexikói zászló felvonása, ennek felügyelete Marcos munkája, ezt nehéz nem politikai megnyilvánulásként értelmezni, ahogy az is erős társadalmi jelkép, hogy focira veri. Megérkezik Ana, aki valamiért kurválkodik és viszonylag bensőséges kapcsolatban van Marcos-szal; a férfi elmondja neki, mi nyomasztja és ettől jobban érzi magát, de Ana sem hozhatja el neki a megváltást bűnéért, hiába az intimitás. Végül megpróbálkozik a vallással, egy zarándokcsoporthoz csatlakozva vezekel, de nem tudjuk meg a zárójelenet ellenére sem, hogy sikerül-e neki.

Forma: A cselekmény minimális, pár jelképes mozzanat van, sokkal fontosabb a megvalósítás. Kezdjük azzal, hogy színészeink bressoniak (olyan büszke vagyok magamra, hogy erre magamtól rájöttem, mielőtt olvastam volna), azaz kevés a párbeszéd, az amatőr színészek arcjátéka kifejezéstelen, egyéb metakommunikáció sincs, teljesen az eseményekre kell hagytakoznunk, de abból sincs sok. A film különlegessége, hogy nem is a külsőségekre koncentrál, hanem Marcos lelkiállapotát próbálja megjeleníteni. Ez más a nyitószopáskor is előjön, Marcos van a középpontban, lélegzése felerősítve, és bár őt is látjuk, a kamera mégis az ő nézőpontját érzékeltetve mozog. Ez a legfőbb képi megoldás, a kamera gyakran követi tekintetét, jobbra-balra néz utalva gondolataira, a kép időnként elmosódik. A sztereó hangzás is ezt erősíti, leglátványosabban akkor amikor jobbra fordulva a zarándodokat látja és hallja, balra a benzinkútról szóló komolyzenét. Fontos szerepet kap a kendőzetlen szexualitás, de ez mégsem intim vagy erotikus, hanem fájdalmasan, kétségbeesetten érzéketlen, a testek nem szépek, nem erotikusak.

Élmény: Ez a disszonancia volt a fő élményem is vagy talán csak nem voltam megfelelő hangulatban. Lehet, hogy az utolsó jelenet alapján Marcos mégis elnyerte a megváltást, de bennem végig egy szorongó, fásult érzés volt, mintha Marcos nem tudna mit kezdeni és értelmezni az érzéseit. A szubjektívan torz valóságérzékelsét viszont egész jól érzékeltettete a kamera.

Érdekességek:

• A focimeccs a 2003-as mexikói kupadöntő volt.