Tartalom

Kuba, 1961-1962. A Disznó-öbölbeli invázó után a jómódú Sergio családja az Egyesült Államokba menekül, ő azonban nem érzi szükségét a távozásnak, inkább szemlélődik. Pablo barátja is elmegy, amint az import megszűnik. Noemi, a takaírtónője kapcsán megjegyzi, hogy a kubai nők hirtelen öregednek meg valamikor a harmincas éveikben. Ez az alulfejlettség vagy inkább az elmaradottság ismérve, Sergio sokkal jobban szereti a magukra adó, sokat sminkelő nőket. Szüzességét 13 évesen vesztette el prostituálttal, azóta rendszeresen visszajár, és egyéb hódításait is nagyjából úgy végzi, hogy anyagi javakat ajánl fel a nőknek, mint pl. a 16 éves Elenának. A magát európai szellemiségű értelmiséginek tartó Sergio megpróbálja kiművelni a lányt, de az nem fogékony rá. Elmaradott. Eszébe jut Helena, a német lány, akivel minden tökéletes volt, de üzleti elfoglaltságai miatt végül eltávolodtak egymástól. Egy nap megjelenik Elena bátyja, aki azt állítva, hogy Sergio megrontotta a kishúgát, házasságot követel...

A történetnek nincs igazán fő vezérszála, hanem Sergio észlelésiet, gondolatait láthajuk és élhetjük át a kommunizmusba tartó Kuba kontextusában. Ő testesíti meg a semmittevő polgárt, aki végig megfigyelőként van jelen. Nem bánjta őt különösebben a rendszer, ő pedig semleges azzal szemben. Lépten-nyomon az ország elmaradottságát látja mindenben, főleg a nőkkel való viszonyaiban, valójában azonban ő nem képes elvegyülni a kubaiak között és haladni az ország irányával. Értelmesebb, autentikusabb elemzésért klikk ide.

Megvalósítás

A történet szerkezete meglehetősen csapongó; részben lineáris, a valóság a Disznó-öbölbeli inváziótól a kubai rakétaválságig tart, de Sergio gondolatai gyakran elkalandoznak a múltba, sőt, a képzeletébe is. teljesen Sergio-koözpontú, aki egymaga testesíti meg a forradalom előtti polgárságot és az ahhoz tartozó erkölcsöket, életmódot. A nőket kamaszkora óta tulajdonképpen megveszi, értékteremtő munkát nem végez (ingatlanaiból származó bérleti díjakból él), kulturálisan pedig inkább európai, mint kubai (bőrszíne szándékosan sokkal világosabb sok más szereplőénél). Van pár jelképes eleme a filmek, amik közül egyeseket csak a kubaiak érthetnek, de pl. egy ponton fontos szerepet kap Hemingway is, aki egy időben Kubában élt, egy helyit szolgájának nevelt ki, és "gyilkolással menekült a halál elől".

Technikailag meglepően sokszínű volt, egészen más jellegű filmre számítottam. Nemcsak Sergio tekintette magát európainak, hanem a film stílusa is: kapásból fel lehetettrajta ismerni Felllinit és Resnais-t, de ez működött visszafele is, ugyanis az egyik jelenet kb. ugyanaz volt, amit a húsz évvel későbbi Cinema Paradisoban láttam. A kamera többnyire szorosan közel van Sergio fejéhez, hogy könnyebben azonosuljunk nézőpontjával, emlékeit pedig gyakran csak egy-egy bevillanás erejéig látjuk, és vannak klipszerű részek is. Gondolatait narrációként halljuk, a zene pedig markánsan jazzes, álomszerű, amely egy-egy megszólalással képes másik világba reptíeni minket. Láthatunk filmrészleteket, de jelentősebbek a dokumentumfilm-bevágások, amelyek elsősorban a történelmi változásokat, a kontextust mutatják meg.

Élmény

Igazából nem értettem meg a filmet. Lehet hogy ez megint csak az ázsiai filmek esetében is fennálló kulturális különbségből adódik, de inkább afelé hajlok, hogy nem volt elég összeszedett. Értem mi folyik a filmben, de nem éreztem át, mert nagyon csapongott, miközben meg nagyon is hangulatos és magával ragadó volt. Voltak tök látványos képi elemek is, de ezek sem álltak össze egységes stílussá sajnos. És mindez sajnos nem úgy nem állt össze, hogy felsóhajthattam volna, hogy "hajj, ha egy picit ügyesebben megcsinált, akkor tetszett volna", hanem meg sem fordult a fejemben ez a gondolat. Mindenesetre jó volt látni egy kubai filmet.

Érdekességek

- Bár alapvetően pozitívan áll Castro rendszeréhez a film, nem hagyja azt kritika nélkül. Szerencsére azonban Castro igazi harcot csak 1971-ben hirdetett a dekadens nyugati művészet ellen.
- A filmet épp idén vetítették le Cannes-ban, mint klasszikust.