Tartalom:

1965 májusában Bob Dylan két hétig Angliában turnézott, ezt követte nyomon a dokumentumfilm. A koncertek között interjúk, rajongói találkozások, rajongók előli menekülések, tárgyalások vannak, néha egy-egy baráti összejövetel, alkotó munka.

Azt hiszem kijelenthetem, hogy nincs a filmnek egységes rendezőelve; nem ismerjük meg igazán Dylant és nincs egy pontra kifutó koncepció. Egyszerűen csak rögzítik az időszak érdekesebb eseményeit, hogy mi történik két koncert között.

Megvalósítás:

A dokumentumfilmek egyik tulajdonsága, amit nagyon nem szeretek, hogy váratlanul beledob minket egy beszélgetés közepébe úgy, hogy a kontextus tök ismeretlen, mint pl. amilyen az Éhkoppon nyitójelenete. Amennyit én a látottak alapján megismertem Dylanből, hogy egy tipikus hatvanas évekbeli, társadalmilag érzékeny figura, aki ellenségesen tud viselkedni az újságírókkal. Szerencsére több korabeli kritika is rendelkezésünkre áll, amelyek szerint az friss sztár Dylan értelmiségi imidzse a filmmel leomlott, és kifejezetten tahónak látták ahhoz képest, amit a dalai, előadásai alapján várnának tőle az emberek. Ezzel együtt is azért megismerhetjük néhány épkézláb gondolatát, amit két kötekedés között odavett az újságíróknak. Dylan élete a turné során viszonylag egyszerű: interjú, próba, koncert, hotelszoba - egyedül itt van alkalma találkozni barátaival, kollégákkal, dalszöveget írni, egymásnak énekelni. Ez ugyan már a Swinging London hedonista időszaka, de nem látszik semmi durva partizás. Értelemszerűen a dokumentumfilm az utolsó koncerttel zárul, ahonnan eljövőben az újságok kritikáit vitatják meg.

A képi világ minimalista, olyan amilyen egy dokumentumfilm általában lenni szokott. Egyetlen kézikamerával követik Dylant, ritka a közeli felvétel. Kár, mert ahol van és sikerül elkapni egy természetesen pillanatot, ott az arc beszédesebb mindennél. Természetesen nagy szerept kap a zene, de a koncertek inkább rutinnak tűnnek; az igazán jó felvételek azok, amikor a hotelszobában énekel Donovan, Joan Baez vagy maga  Dylan. Számomra különösen az a rész volt erős, magával ragadó hangulatú, amikor Donovannel szinte versenyt énekeltek. A meghitt környezet sokkal erősebbé tette mindkettőjük dalát, és Dylan esetében többet lehetett leolvasni az arcáról néhány pillanatban, mint amennyit a film egészében megtudtam róla. És a dalának ezernyi válozatát meghallgattam utána, de erősebbet nem találtam. A kezdőképsorokat valószínűleg mindenki ismeri, ahogy Dylan táblákon mutogatja a dalszövegét; ezt leszámítva még egy-két alkalommal találkoztam látványosabb beálítással, szóval a dokumentumfilm elsősorban dokumentálni igyekezett. Kérdés, hogy mennyi volt benne a természetes pillanat, és mennyi mindent kellett kivágni?

Élmény:

Nem ismerem Dylant, szóval úgy voltam vele, ahogy Piaffal. Tudom hogy legendás, de ahogy az egyik újságíró is elmondja, inkább tűnnek prédikációknak az előadásai, mint daloknak, ahol a szöveg jóval fontosabb a zenénél. Én viszont nem szeretem a verseket :) A film maga nem nyújt film élményt, inkább történeti jelentősége van: ez volt az egyik első rock dokumentumfilm, amelynek elemeit később parodizálta A turné is.

Érdekességek:

- Joan Baez és Dylan ekkor egy pár voltak.
- Ha valamiért, már a New York Times 1967-es kritikájának első mondatáért érdemes volt megismerkednem a filmmel:

It will be a good joke on us all if, in fifty years or so, Dylan is regarded as a significant figure in English poetry.

Nos, Dylan 2016-ban, ötven évvel az elhangzott mondat után énekes bárd mivoltáért megkapta az irodalmi Nobelt, elsőnek dalszerzőként...

Következik: Superman