Tartalom

Di Bergi rendező (maga Rob Reiner, a rendező) régi rajongója a brit Spinal Tap zenekarnak, ezért elkíséri őket és rögzíti legutóbbi amerikai turnéjukat, amellyel legújabb lemezüket promózzák. A banda lelkei David és Nigel (Christopher Guest), míg a dobosok rendre elhunynak tisztázatlan körülmények közt. Már túl vannak fénykorukon, egyre kisebb koncerteket kénytelenek adni, miközben az albumuk borítója is túlságosan szexista, ezért csúszik a megjelenés. Kisebb-nagyobb problémák miatt egyre frusztráltabbak lesznek, és amikor Jeanine, David barátnője is csatlakozik a turnéhoz, nemcsak menedzserükkel viszik kenyértörésre a vitákat, hanem Nigel is otthagyja őket...

Tegyük tisztába az elején: ez egy áldokumentumfilm, paródiája a korabeli zenekaroknak. A történet így akármelyik zenekarról szólhatna, életfelfogásukról, életstílusukról, mindennapjaikról. Nagyon röviden érinti a hatvanas éveket, de elsősorban a múltjából élő, mára hajmetál bandává alakult együttesről szól, akik nem értenek máshoz és kb. megragadtak egy kamasz szintjén.

Megvalósítás

A dokumentumfilm a rendező felvezetésévél kezdődik, és máris érdekessé teszi, hogy az egyébként színészként is gyakran dolgozó Reiner, a rendező alakítja a rendezőt. Az első percekben még minden normálisnak tűnik, de ahogy haladunk előre, egyre képtelenebb poénok jönnek, a karakterek egyre butábbakká válnak, a helyzetek egyre abszurdabbak lesznek. A humor forrása az önmagukat halálosan komolyan vevő, de együgyű karakterek, illetve a turnén megeső különféle bakik. Ugyanakkor nem ostobák, egyszerűen csak nagyra nőt gyerekek, akik aranyosan naivak. Amitől hiteles és több egy agyatlan vígjátéknál, hogy sok mindent nem mondanak ki, még csak nem is nagyon hangsúlyozzák, de megértjük egy-egy pillanatból ezeket a mélyebb rétegeket, mint pl. hogy Nigel egyértelműen szerelmes Davidbe. Kettejükön kívül vannak még ugyan bandatagok, de ők alig jutnak szóhoz, a billentyűs pl. már  csak a stáblista során beszél először.

De nemcsak ezektől a plusz vonásoktól lesznek emberiek: a forgatókönyvet a három gitárost alakító színész és Reiner írta, de ez csak egy laza vázlat volt, az egész filmet végig improvizálták, mint egy francia újhullámos filmet. Mintegy száz órányi anyag gyűlt össze, ezt vágták meg másfél órába. A hitelességet növelendő, nemcsak a forgatókönyvet jegyzik közösen, hanem a zenét is és valóban ők az előadók. A dalok önmagukban is parodisztikusak, de ahogy az egész filmre elmondható, nem tolják túl, igyekeznek valódinak tűnni mindenben, így a dalok is simán lehetnének valódi dalok, de azért azoknak közepesen rosszak mind szövegben, mind zenében. A kamerakezelés a hagyományos dokumentumfilmeket idézi, kézikamerával követik a szereplőket, akiket folyamatosan kérdez az álrendező.

Élmény

Számomra nem volt hangosan hahotázósan vicces, de a maguk módján olyan aranyosak a szereplők, hogy nem lehet nem végigmosolyogni a filmet. A film titka azt hiszem az, hogy sikerült megfelelően eltalálni az arányokat, és nem lesz túl blőd, de azért egy pillanatra sem lehet komolyan venni.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Christopher Guest és Billy Crystal (A herceg menyasszonya), Harry Shearer (Csillagok háborúja), Bruno Kirby (A keresztapa 2), Charles Levin (Annie Hall), Fred Willard (WALL-E)
- Állítólag sokan elhitték, hogy valódi bandáról szól (köztük Ozzy Osborne is), és több zenész megerősítette, hogy mintha csak az ő turnéjukról szólna...
- Az IMDB-n a film hangerősítős poénjára utalva nem 10-es a maximálisan adható pontszám, hanem 11 :)
- A fikció valósággá vált, és a színészek valóban megalakították az együttest, albumokat adtak ki és turnéztak is.