Tartalom

1941, Európa, még abban az időszakban, amikor a szövetséges nem fejlesztettek ki hatékony tengeralattjáró-elhárító módszereket. Féktelen mulatozás után az U-96 német tengeralattjáró legénysége útnak indul, hogy elsüllyessze az ellenséges hajókat. A kapitány nem boldog, egyre több zöldülűt kap és a nyakába varrnak még egy haditudósítót is. A tapasztaltabbak kinevetik az ideológiákban hívő, még naivabb újoncokat és a hazai propagandát, hiszen jobban ismerik a valós erőviszonyokat. Elsőre mindjárt egy rombolóval futnak össze, a tengeralattjárók természetes ellenségével, de kisebb károkkal megússzak. Hetekkel később sikerül elsüllyeszteni egy hajót, és hosszú órák és nagyobb károk után sikerül eliszkolni az azt kísérő romboló elől is. A megvislet tengeralattjáró és legénysége hazaindulna, ám új parancsot kapnak: az öngyilkossággal felérő küldestésben át kell törniük az erősen őrzött Gibraltáron...

Társaival ellentétben ez a film kevésbé koncentrál a háború véresen naturalisztikus oldalára; inkább azt láthatjuk, mennyire kiszolgáltatottak és mennyire a szerencsén múlik a katonák élete. Gondolkodtam még azon, hogy a tengeralattjáró lehet e magának az életnek a jelképe, ahová össze vagyunk zárva, nincs kiszállás, állandó veszélyben vagyunk és csak együttműködve lehet esély a túlélésre, de a legénység ehhez azt hiszem nem reprezentálta elég jól a mindennapos különbségeket és széthúzásokat.

Megvalósítás

Az egész filmre a közvetettség a jellemző, azaz hiába sorsfordító, hogy mi van a vizen és mit csinálnak az ellenséges hajók, mindenről csak a tengeralattjáró szűk folyosóiba bezárt legénység reakciói alapján értesülünk. Az ellenséget sosem látjuk, nem tudjuk mit miért csinálnak, csak a tetteik következményét tapasztalhatjuk meg, így ugyanannyit tudunk, mint főszereplőink. A kamera igyekszik a mozgást követni, legyen az gyors vagy lassú, és persze a legfontosabb, hogy a díszlet mérethű, azaz a kényelmesebb képek és mozgás érdekében nem tágítottak a teren, hanem a szereplők minden mozdulatukkal nyomorognak. Ezt a klausztrofób érzetet erősíti a sok közelről mutatott arc.

Amelyek nekem nem tetszettek annyira, mint egy-egy Leone-fej. Tudom hogy nem értek hozzá é shogy mindenki el volt ájulva a kapitányt alakító színész játékától, de nekem halálosan sablonos volt sok más szereplővel egyetemben, és ezért egyáltalán nem voltak érdekesek az arcközeli felvételek. Három alkalommal jutunk ki a szárazföldre, és ekkor a mocskos, izzadtságszagú külsejű matrózok szép ellentétet mutatnak a fényűzőnek tűnő, napsütötte külvilággal.

Élmény

Ami miatt élvezhető volt a film, hogy a német katonákat nem ideológia-vezérelt emberekként látahttuk, hanem egyszerű munkásokként, akik nem hősök, csak teszik a dolguk és reménykednek a túlélésben. Nem utálják az ellenséget, nem szeretik szélsőségesen a sajátjaikat, hétköznapi emberek. (Megjegyzés: az alapmű szerzője elégedetlen volt a filmmel, szerinte a drámai hatás kedvéért feláldozták a hitelességet, ugyanis a matrózok filmben megjelenített viselkedése elképzelhetetlen lett volna a valóságban.) Megvalósításában hatásosan érzékeltette a bezártságot és a fenyegető külvilágot, és azt hiszem ebből a környezetből nem is lehet többet kihozni.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Martin Semmelrogge és Erwin Leder (Schindler listája)
- Amikor az egyik matrózt elsodorja a víz, a színész valóban balesetet szenvedett
- Az első rombolókat az 1870-es években fejlesztették ki a torpedók ellen
- A film az egyik legdrágább valaha készült német film, hamarosan remake készül belőle.
- Nemcsak A tengeralattjáró forgott részben a La Rochelle-i kikötőben, hanem Az elveszett frigyláda fosztogatói is. Ezt a várost egyébként nem sikerült a szövetségeseknek visszafoglalni a teljes német kapituláció előtt.
- A történet annyiban valós, hogy az alapmű szerzője valóban az U-96-os tengeralattjárón szolgált egy időben haditudósítóként.
- A filmmel ellentétben a tengeralattjárót nem süllyesztették el 1945-ig, igaz akkor már csak gyakorlásra használták. 11 útja során 27 hajót süllyesztett el.