Tartalom

A kínai polgárháború hatására milliók menekültek a kommunisták elől Tajvanra, a köztársaságiak szigetére. A felnőttek bizonytalanok jövőjükkel kapcsolatban, ami átragadt gyerekeikre is, akik utcai bandákba tömörülnek identitásért és biztonságérzetért. Si'r (Csang Csen) apja is kormányalkalmazottként menekült Tajvanra. 1959 van, a fiú keményen tanul, egyenes jellemű, nem tagja egyik bandának sem, ennek ellenére két rivális gang tüze közé kerül, amikor összebarátkozik a Little Park Boys vezérének barátnőjével, Minggel. Amikor a banda vezetője gyilkosság miatt elmenekül a városból, a Little Park Boys tagjai azért kezdik Si'rt cseszegetni, mert Ming a főnök csaja, a rivális 217 banda tagjai pedig azért, mert a rivális banda vezetőjének csaja. A barátságból természetesen lassacskán szerelem lesz, de Ming érdekből bárkivel képes kavarni. Si'r igyekszik megvédeni a lány becsületét a mocskolódó hangoktól, amely egyaránt érkeznek riválisoktól, barátoktól, felnőttektől...

A film megtörtént eseményen alapul, amelyet akkoriban felkapott a média, hiszen Si'r karaktere volt az első fiatalkorú, akit elítéltek gyilkosságért. A történet egyfelől feleveníti Yang, a rendező kamaszkorának világát, az 1960-as évek Tajvanjának életképeit, másfelől Ming és Si'r kapcsolatán keresztül az idealizmus és a valóság konfliktusát is láthatjuk. Ming olyan, amilyen világban él: korrupt, alakoskodó érdekember, aki azt várja Si'rtől, hogy így fogadja el. Si'r pedig apjától tanultan idealista, mindkettejük sok rosszat tapasztal meg emiatt, és Si'r számára Mingen keresztül tárul fel a világ romlottsága. Az töri meg végül, hogy egyenes, keményen dolgozó jellemével nem fogja tudni megváltoztatni sem a világot, sem Minget.

Megvalósítás

Monumentális darab, nemcsak a négyórás játékidő miatt, hanem mert mintegy száz szöveges karakter szerepel benne közel ennyi helyszínnel. A szereplők többsége amatőr vagy még egyszerűen csak tini (ez volt Csang Csen első szerepe - ekkor még csak 15 éves). Látványra nem erős a film, egyszerű közepes távolságú felvételekkel igyekszik minket tárgyilagossá tenni, hogy ne azonosuljunk túlzottan a karakterekkel. Ezt segíti a gyakori sötétség is, amiben nehéz kivenni az alakokat (ez a történet szempontjából egy ponton kiemelt jelentőségű), illetve az előbb említett nagy mennyiségű karakter se könnyíti meg a dolgunk. Ez nem biztos, hogy szerencsés, hiszen az első fél-egy órában fogalmam se volt, kit látok éppen, ami nehezíti a történet megértését is.

A szokásos problémám, miszerint európai nézőként kisebb eséllyel értem meg egy idegen kultúrális közeg történetét, most nem állt fenn, a rendező ugyanis volt szíves az elején összefoglalni az alaphelyzetet, a részletes életképek pedig lehetővé tették, hogy lássam a tajvani mindennapokat. Ez talán azért is sikerülhetett, mert a bemutatott társadalmi réteg eleve idegenként, identitást keresve érkezett a szigetre, így ők szintén nem mozogtak otthonosan ebben a világban. Egyébként is fontos szerepe van a filmben az idegen kultúráknak, mint az egykor megszálló japán hadsereg hagyatékának (a kard), a kontinentális Kína örökségének (a rádió, az óra) és a feltörekvő amerikai popkultúrának (Elvis zenéje). E tárgyak mellett szimbolikus értékkel bírnak egyes karakterek is. A többség ugyan a kiszolgáltatott menekülteket reprezentálja, de megjelenik a hadsereg is vagy a kereskedelem is.

Élmény

A legjobban talán mégis azt tudom értékelni, hogy nem az irodalomban megszokott szélsőséges rétegek révén ábrázolták a társadalamat, mint a felsőbb vagy az alsóbb osztályok, hanem a lecsúszóban lévő középosztály életével illusztrálták a tajvani hétköznapokat, amiben benne van a gyakori áramszünet,  az anyagi gondok és a hadsereg folyamatos jelenléte is, de nem az aprópénzért küzdés vagy az elvek melletti kiállás teszi ki a film egészét. Ettől függetlenül látványra nagyon kevés volt számomra, a történet pedig túlságosan  nagyívű, hogy igazán hatásos legyen.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Csang Csen (Tigris és sárkány), Elaine Jin (Családi kötelékek)
- Mint a filmből is kiderült, a köztársasági Kína sem volt sokkal jobb hely a kommunista Kínánánál: 1987-ig állt fenn a fehérterrorral átitatott diktatúra, ami az 1980-as években kezdett enyhülni.