Tartalom:

Jumikó és gyerekkori szerelme Ikuó egyszerű boldogságban élik életük, gyerekük születik, váratlanul azonban a rendőrség csönget egy este Jumikó ajtaján: egy embert elütött a vonat, és a tárgyai alapján vélhetően Ikuó az. Pár évvel később Jumikó hozzámegy egy vidéki halászfalu lakosához, a szintén özvegy Taimóhoz, de láthatóan továbbra is képtelen felhőtlen boldogságra.

A nem túl eseménydús film Jumikó lelkivilágát próbálja meg visszaadni, hogy miért tud nehezen túllépni első férje halálán és egyáltalán, hogy hogyan birkózik meg vele. Tudatosan épülnek fel azok a helyzetek, amiktől az átlagosnál súlyosabban érinti a haláleset Jumikót (pl. nagyi, bicikli, szembesülés hiánya) és amik miatt nehezebben tud továbblépni (már ha ilyen egyáltalán elvárható).

Megvalósítás:

Az, hogy nem eseménydús, enyhe kifejezés - Koreeda, a rendező kifejezetten és  következetesen kerüli az eseményeket vagy közvetlen előzményeiket és hatásaikat. Látszólag különálló életképeket láthatunk Jumikó kiskorától kezdve, ezek mégis megmagyarázzák többé-kevésbé lelkiállapotát. Pl. egy gyerekkori élménnyel indít, ahol a nagyanyja vélhetően már sokadjára szökik el otthonról, hogy hazautazzon meghalni. Ez később álomként visszatér, Ikuó szavaiból pedig megtudjuk, hogy Jumikó szerint a férj a nagyi reinkarnációja (persze nyilván nem gondolja komolyan - ez is egy olyan információ, amit közvetetten, következtetéssel ismerünk meg). Valószínűleg egyszer a nagyi tényleg nem jött vissza többet, így amikor Ikuó is szó nélkül eltűnik, érezzük a kapcsolatot. Az ő halála rejtélyesebb, ez az ami igazán nyugtalanítja Jumikót: a férje elvileg öngyilkos lett, de ennek semmi előzménye nem volt. Taimó tengerész megoldóképlete szerint egy lidércfény (a film címének magyar megfelelője) lehetett az ok, ami ahogy a hajósokat az óceánba csábítja, úgy vonzhatta Ikuót a sínekre. Ilyen elemekből áll össze a film.

Nem ismerem a teljes japán filmtörténetet, de hozzáértők szerint is Ozu elevenedik meg e film stílusában a mozdulatlan beállításaival, az emberi pszichológiára építkező témával, a tárgyak és épületek által keretek közé szorított szereplőivel. Többnyire csend van, nincsenek közeli felvételek, mégis érezhető, min megy át Jumikó. Alapvetően lassú a film, sok a hosszabb beállítás, de ezek szerintem nem érték el azt a kívánt hatást, amit Tarkovszkij vagy Tarr filmjei nyújtanak. Ahol mégis sikerült, az a temetéses jelenet, ahol hosszasan halad a gyászmenet, és amelyhez csatlakozik Jumikó is, végső búcsút véve első férjétől. A zene nem igazán tűnt fel, a színészi játék pedig nem tudott jelentős lenni, hiszen szándékosan visszafogottságukban, viszonylag messziről láttuk csak őket.

Élmény:

Éreztem a szándékot, egy erős hangulatával megfogni akaró filmet láttam, de ez a hangulat nem volt elég erős, hogy megrázzon és belém hatoljon. Szerintem ehhez erősebb képek és zene kellett volna, és pont ezek hiányoztak, nem a drámai történet.

Következik: Délidő