Tartalom:

Sal (John Cazale), Sonny (Al Pacino) és Stevie bankot készülnek rabolni a zárás előtt, de a fiatal Stevie már a fegyver előrántásakor feladja és inkább hazamegy. Neki lesz igaza, ugyanis a bank szinte üres, már elvitték a pénz nagy részét. Sal és Sonny így is gyorsan összepakolják a maradék pénzt és menekülnének, de eddigre a rendőrség már körbezárta őket, de a média és a kíváncsiskodó tömeg is. Jobb híján Sonny túsztárgyalásba kezd Moretti nyomozóval (Charles Durning), aki előbb kihívja megmutatni, hogy esélyük sincs menekülni, hiszen mindenhol mesterlövészek várják. Sonny dühösen szidni kezdi a rendőröket, hogy egy korábbi esethez hasonlóan őt is rögvest agyonlőnék, ha nem lenne itt a média, mire a tömeg azonnal mellé áll és a kordonok  mögül éljenzi.  Sonny repülőt követel, amin elhagyhatják az országot, illetve a feleségét szeretné látni. A feleség megérkeztével derül ki, hogy mi is a cél: a feleség ugyanis férfi (Chris Sarandon), Sonny a nemváltó műtétjét szerette volna fedezni a pénzből, csakhogy Leon már nem kér többet Sonny szerelméből...

Először is a történet egy pár évvel korábbi, megtörtént eseményt elevenít fel, bármennyire szélsőségesnek is tűnik a leírás. Kezdetben azt hittem, a Hálózat előfutára lesz a film, annyira a médiára koncentrált, arra, hogy hogyan jelenítik meg az utcára rendszeresen kimerészkedő Sonnyt, illetve ahogy a nézők a rendőrök ellenében szurkolni kezdenek neki. Ezzel együtt néhány aktuális kérdést is felvet a vietnámi háborútól polgárjogi dolgokig Idővel azonban egyre inkább előtérbe került az ő személyes története, egyszemélyben testesít meg valamiféle ellenkulturális lázadást azáltal, ahogy szembeszáll a rendőrséggel, ahogy lemond a pénzről, ahogy előrébb vesz másokat magánál, ahogy képes mindezekért meghalni.

Megvalósítás:

A történet elején a bankrablók idegessége teljesen átragadt rám, alig bírtam odanézni az izgalomtól, pedig nem történt semmi különös, csak együtt izgultunk a rablókkal. Váratlanul szinte abszurd fordulatot véve azonban kifejezetten viccessé kezdett válni, hogy mennyire amatőr módon viselkednek (pl. ahog az egyik rabló egyszerűen feladja és hazasétál vagy hogy a rablás közepette legalább akkora horderejű probléma a vécére kívánkozó alkalmazott kisegítése mint a rendőrség). Ezután az válik a legfontosabbá, hogy a média megjelenik és médiáskodnak, nem törődve a helyzettel, hanem inkább show-t szagolva a levegőben, amihez Sonny és mindenki más is asszisztál egy darabig, még a túszok is szereplésnek fogják fel a rablást. Ezzel párhuzamosan dobja be a párbeszédbe Sonny a társadalmi jellegű üzeneteket is, mint pl. a pénz szétszórása, vagy a már említett börtönlázadás. "Felesége" megérkezésével váltunk újra, ekkor egyrészt személyesebb, karakterközpontúbb drámába csapunk át, másrészt számomra Sonny alakja jelképesedett, hiszen a rendszerrel szemben lázadása után ezúttal egyéni szinten is szembemegy sok mindennel mint biszexuális férfi, aki szereti a pasiját, a nőjét, a gyerekeit, az anyját. Végrendelkezik is, hiszen a rendőrség megjelenése óta sejthetjük és sejtik ők is, hogy itt már csak meghalni lehet, ennek tükrében pedig egy béklyóitól megszabadult ember tetteit figyelhetjük. Sal viseli nehezebben, ő halálra vált arccal üli végig a filmet a háttérben. Nem tudunk meg sokat a múltjukról, csak annyit, hogy semmi áron sem akarnak visszajutni a börtönbe, ami megint egy utalás arra, hogy talán nem is annyira a pénzért mentek oda, és hogy ők a rendszer áldozatai (ettől persze még bűnt követnek el, ahogy rá is mutatnak időnként a túszok).

Lumet filmjei nem szoktak látványosak lenni, ez sem az. Ez persze részben a műfajból adódik, de itt is inkább arról van szó, mint a 12 dühös emberben: alapvetően egy kamaradrámát látunk Sonny monológjaival, minden más csak aládolgozik. Ezért aztán létfontosságú volt, hogy kik és hogyan játszák el a karaktereket. Jó volt Pacinót végre nem a megszokott karakterében látni, hanem egy érzékenyebb, bizonytalanabb szerepben, Lumet pedig az összezártság miatt hagyta őket rögtönözni is a hitelesség kedvéért, sőt, néha direkt rá is játszott erre. Külön szerencséje volt a környékbeliekkel, akik szívesen együttműködtek mint hiteles tömeg. Zenét se használtak, bár nem tűnt volna fel, ha igen.

Élmény:

Erősen kezdett a film, aztán a helyzetet elpoénkodta, majd társadalomkritikus fordulatot vett, de nekem hiányzott az egészből valahogy az egységes koncepció, amely összehozta volna az egész történetet egy látványosabb képi világgal. Talán a valós eseményekhez való ragaszkodás miatt van így. Nem rossz a film, de úgy jó ahogy van, de nem ilyen a zsánerem.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Al Pacino (A keresztapa 1-2, Sebhelyesarcú, Szemtől szemben), John Cazale (A keresztapa 1-2, Magánbeszélgetés, A szarvasvadász), Charles Durning (A nagy balhé, Sebhelyesarcú), Lance Henriksen (A keresztapa 2, Hálózat, Harmadik típusú találkozások, A terminátor, A bolygó neve: halál), Chris Sarandon (A herceg menyasszonya), Carol Kane (Annie Hall, A herceg menyasszonya), Marcia Jean Kurtz (Volt egyszer egy Amerika, Rekviem egy álomért), Dick Anthony Williams (Ollókezű Edward), Dominic Chianese (A keresztapa 2, Az elnök emberei)
- Szóval az 1975-ös film valós eseményeken alapul: 1972-ben Naturale (Sal) és Wojtowitz (Sonny), valamint egy harmadik társuk megpróbált kirabolni egy bankot, hogy abból fizessék Eden (Leon) nemváltó műtétjét.
- A film azzal ér véget, hogy Wojtowitzet 20 évre ítélik, Eden pedig megkapta a műtétjét; arról a film nem tudhatott, hogy Wojtowitzet 5 év után kiengedik majd, és azt sem árulták el, hogy a műtéthez épp azzal szerzett pénzt Wojtowitz, hogy eladta a filmes jogokat.
- Naturale szinte egész életét börtönökben töltötte, ahol valószínűleg molesztálták is, feltehetőleg ezért nem akart visszakerülni. A részét arra használta volna, hogy kijuttassa húgait a nevelőintézetből. Eden 1987-ben hunyt el AIDS-ben, Wojtowitz pedig 2006-ban.
- Wojtowitz állítása szerint a film kb. harmada fedi a valóságot. Itt megtekinthető egy korabeli híradás is.

Következik: A zenevonat