Tartalom:

Harry (Ben Gazzara), Archie (Peter Falk) és Gus (John Cassavetes) negyedik barátjuk temetésére tartanak. A hétvégi temetést stílszerűen úgy folytatják, mint amikor négyesben átbulizták a hétvégéket, noha már középkorú, családos emberek jó egzisztenciával. Kosarazni mennek, kocsmáznak. Harry otthagyja feleségét, akivel már régóta tépik egymást, majd egy váratlan ötlettől vezérelve Londonba repülnek, hogy ott folytassák a szerencsejátékot, a csajozást és az italozást...

Cassavetes történeteit azért nehéz megértenem, mert cselekmény helyett hétköznapi élethelyzetek hangulatával próbálja érzékeltetni mondanivalóját. Az alaphelyzet az Arcokhoz hasonlóan középkorú férfiak kapuzárási pánikjára utalna, hiszen barátjuk halála elgondolkodtatja őket saját életükről, a cím viszont férji minőségükre utal, ebben a formában viszont keveset szerepelnek. Megint csak ott tartunk igazából, hogy a mondanivaló maga az élet, aminek most épp ezt a szeletét kaptuk.

Megvalósítás:

A film néhány idilli medencés fotóval indít, ami túl rövid szegmens ahhoz, hogy a rögtön rákövetkező temetői jelenettel éles legyen a kontraszt. Hogy méltóképpen emlékezzen meg barátjukról, ugyanazt a bulizós attitűtöd folytatják, mint addig: egész éjjel kocsmáznak, dalversenyt rendeznek, ahol egy nő teljesítményével nagyon elégedetlenek, mert nem éli át eléggé a dalt. Harry reggel hazamegy és durván szakít feleségével, majd Londonba utaznak, hogy ott folytassák a kicsapongást. Gus szinte birkózik a felszedett lánnyal, Archienak pedig nem megy az érzelemmentes szex és otthon valószínűleg ugyanez a problémája. Ahogy az eddig leírásból látszódik, a nőkhöz való viszonyuk meglehetősen erőszakos, ez utalhat férji mivoltukra, de azt is említettem, hogy mindez nem igazán játszik központi szerepet a filmben. A jelenetek felépítése jellegzetesen cassavetes-i, belecsöppenünk egy se füle se farka helyzetbe, érdemi cselekmény nincs, még csak drámai beszélgetések sem. Ettől életszerű azoknak, akik fogékonyak az efféle filmekre.

A technikai megvalósítása is kimásolható lenne valamelyik korábbi bejegyzésemből. Amatőrfilmes jellegű, gyengén megvilágított, a beállításokkal se törődnek, néha még homályos is a kép. Zene nem nagyon van, egyedül a dalverseny idézi a Távoli hangok, csendélet hangulatát. A színészek számomra érdektelenek voltak, de állítólag Cassavetes a karakterek a megformálóikról mintázta, elvégre a való életben is barátok voltak.

Élmény:

Szóval megint csak ismételni tudom magam, a film leírható egy szóval: Cassavetes. Egy mindennapos eseményt mindennapok bemutatásával, cselekmény nélkül ábrázol, tulajdonképpen kifejező is, ha az ember rá tud hangolódni, de ez nem az én világom.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Ben Gazzara (Egy gyilkosság anatómiája, A nagy Lebowski), Peter Falk (Bolond bolond világ, Egy hatás alatt álló nő, Berlin felett az ég, A herceg menyasszonya), John Cassavetes (Rosemary gyermeke, Szeretetáradat), Jenny Runacre (Foglalkozása: riporter)

Következik: Mi ketten