Tartalom:

Lee (Casey Affleck) egy elvált, morcos karbantartó, megbízható szakember, de szabadidejében ok nélkül durván beleköt ártatlanokba. Hírt kap róla, hogy meghalt szívbeteg bátjya, hátrahagyva középiskolás fiát, Patrickot (Lucas Hedges), ezért hazautazik Manchesterbe, az óceánparti kisvárosba (nem pedig a brit városba) intézni az ezzel kapcsolatos ügyeket. Sokan nem örülnek érkezésének és összesúgnak a háta mögött, Patrick pedig túlságosan kamasz ahhoz, hogy kijöjjön egy mogorva, zárkózott felnőttel. Lee megdöbbenésére elhunyt bátyja úgy végrendelkezett, hogy ő legyen Patrick gyámja...

Egy újabb helyzetspecifikus történettel állunk szemben, amit sokan a gyásszal azonosítanak, de szerintem sokkal erősebb benne a bűntudat motívuma. De félrevezető ezeken rágódni, mert a rendező szerint is elsősorban arról szól a film, ami a Fel esetében is fájó volt számomra: nem lehet mindenen túllépni, már ha túl lehet egyáltalán.

Megvalósítás:

Lee rövid felvázolásával indítunk: magának való, morcos alak, rosszabb esetben köcsögösködni kezd és direkt beleköt másokba. Bátyja halála miatt haza kell utaznia egy kisvárosba, ahol elég távolságtartóan kezelik az emberek, és nagyjából ekkor mutatkozik meg a történet szerkezete: a hosszabb jelenkori eseményeket rendre megszakítja (általában váratlanul) valamilyen kapcsolódó visszapillantó. Ezek a visszapillantók is időrendben haladnak, így épül fel előttünk Lee története, aki egy hétköznapi alakból idáig jutott egy tragikus múltbéli hibája miatt. Az állóvizet az zavarja fel, hogy bátyja halála miatt nyakába szakad annak kamaszfia, aki viszont energikus és hedonista tiniként jóval életigenlőbb. A Felben ez legyőzte a gyászoló öregurat, de itt súlyosabb a múlt és csak egy mosolyra futja, meg némileg erősebb kötődésre a történet elejéhez képest. Ennek ellenére nem egy nyomasztó drámáról beszélünk, Lee és Patrick együttéléséből sok megmosolyogtató szituáció és konfliktus keletkezik, ezért szeretik annyira a filmet. Időnként már-már az is felmerül bennem, hogy nem is drámát látunk, hanem egy félreértett vígjátékot Sirk stílusában. Egy másik érdekes technikája, hogy sok a kimondatlan utalás (pl. miért utálják a városiak Lee-t), elvarratlan szál (pl. Patrick anyja), a történethez nem kapcsolódó részlet. Ezek nagy része kikövetkeztetheő, az irreleváns részek pedig csak gazdagítják, életszerűbbé teszik (pl. Patrick bandájában nyilvánvalóan a dobos féltékeny arra, hogy Patrick az énekesnővel jár).

Vizuálisan az egyetlen erénye a nyomotabb hangulatú helyszínválasztás, a kopár, hideg, tengermelletti kisváros az elengedhetetlen kékes színvilággal, ami jól passzol Lee lelki világához. Az amúgy se túl pörgős filmet gyakran lassítják is hozzá passzoló klasszikus zenei betétekkel. A színészeket dícsérik, nekem Lucas Hedges tetszett elsősorban, mert a tegnapi Lady Birdben egészen más karaktert, modoros tinit hozott, így elég erős volt a kontraszt, de legalább látszódott, hogy tud játszani.

Élmény:

Alapvetően egyetértek a kritikák többségével, egy tragikus drámát látunk, amiből direkt nagyon tompítottak, hogy ne nyomasztó legyen a hangulata, és ettől kicsit érzelmi hullámvasutazás jellege lett a filmnek. De ahogy írtam a posztot, egyre erősödött bennem Sirk emléke és most már úgy érzem, hogy a hasonló filmeken gúnyolódik, de ez nem vesz el a drámai éléből. Nem véletlenül vitte el a legjobb forgatókönyv díját.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Casey Affleck (Good Will Hunting), Michelle Williams (Túl a barátságon), Lucas Hedges és Stephen Henderson (Lady Bird), Matthew Broderick (Meglógtam a Ferrarival, Az oroszlánkirály)
- Casey Affleck Ben Affleck testvére.
- A rendező cameozik egyet a kötekedő gyalogos személyében, ami szintén a vígjáték-elméletemet erősíti.

Következik: Coco