Tartalom:

A rajzoló nekilát rajzolni. Előbb egy bohócot, aki lehúz felülről egy kövér férit. A kövér férfi leül a moziban, eléül egy nő, kiterjedt dísszel bíró kalapban. A kövér férfi elkezdi leszedegetni a díszeket  a kalapról, ekkor a nő fejel egy hőlégballonná alakul, amiből előbújik a bohóc, és így tovább...

Értelmetlennek tűnik? Az is. A kritikák szerint tudatfolyam jelenik meg, azaz az Andalúziai kutyához hasonlóan a szerző nem gondolkodik, csak lerajzolja, ami jön. Bár nincs ellenemre ez a fajta módszer, nem látom sok értelmét, ha nincs a néző számára értelmezhető végkifejlete és ha nem egyértelmű az átmenet oka. Ehhez hozzátartozik, hogy a rajzoló az ún. inkoherensek csoportjába tartozott, ami előfutára volt az avantgardnak, szürrealizmusnak.

Megvalósítás:

Megjelenik a rajzoló keze és megrajzolja a bohócot, ami innentől kezdve önálló életre kel és gyors egymásutánjában alakulnak át a rajzok valamiből valamivé. Ahogy említettem, az átmenet nem evidens vagy legalábbis túl gyors ahhoz, hogy követhessük a rajzoló tudatfolyamát. A film vége felé egy ponton még belép a rajzoló keze a képbe ismét, hogy feltámassza a bohócfigurát, vélhetően ő egyfajta megtestesítője a rajzolónak. Ez a kézmegjelenés ad egyfajta negyedik dimenziót is a történetnek. A cím a diavetítők egy változatára utal.

Ez az első ismert, hagyományos módszerrel, azaz kockánként megrajzolt animáció. Nem a filmre magára rajzoltak rá, hanem papírlapra, amit kamerával felvettek. A rajzok egyszerű krétarajzok (valójában ceruzarajzok, csak negatívban vették fel), szóval nem egy művészien kidolgozott fajta, hanem tényleg csak a gyors vázlatszerűség volt a cél.

Élmény:

Ez az a fajta film, ahol a történeti jelentőséget felülmúlja a rendező személyisége, művészeti hitvallása. Hiába ez az egyik első film, teljesen eltörpül a tény Cohl egyedisége mellett. Ez már egy érett, jó értelemben vett öncélú alkotás, ahol nem feltétlenül a befogadó érdekeit nézik szem előtt, hanem a befogadónak kell megközdenie az élményért, és ezt alapvetően nem szeretem.