Tartalom:

...avagy "A millió riós váza". Egy néhai császár elrejtette mesés kincsét, a hozzá vezető utat egy váza aljára festette. Halála után örököse mit sem sejtve erről továbbadja alacsonyabb rendű öccsének, Genzaburonak, aki szintén nem sejtvén az amúgy értéktelen váza valódi értékét, sértettségből eladja egy ócskásnak. Mire megtudja, hogy a váza kincshez vezet, az ócskás már messze jár és amúgy is elajándékozta a szomszédja fiának hogy benne tarthassa az aranyhalait. Amikor az apja meghal, a kisfiút egy félkarú szamuráj, Tange, valamint egy fogadós veszi magához, ahova Genzaburo is gyakran jár...

Ha van valami üzenete a történetnek, az az, hogy a pénznél és az alakoskodásnál sokkal fontosabbak a hétköznapi örömök. Ezek fényében másodlagossá válik a büszekség és a pénz is.

Megvalósítás:

A történet némileg elnagyol több bevezetést is. A vázával indulunk, de az nem derül ki, hogy hogyan került az új tulajdonoshoz és hogy hogyan derült ki a titka. A másik ilyen elnagyolt részlet Tange bemutatása volt, pontosabban a hiánya. A félszemű és félkarú karakter ekkoriban nagyon népszerű volt, de nekünk ugye nem mond semmit. Mindenesetre össze lehet tenni a dolgokat így is, szóval nem létszükséglet, csak kicsit elnagyolt. Az első, rövid szakaszban a váza útját követve megismerjük a főbb szereplőket és hamar eljutunk a fő helyszínünkig, a gésaházig. A cselekmény mellékes, a két történetszálban a karakterek fontosak. Először is ott van a gésaház tulajdonosnője és az ott csövező Tange, akik folyton veszekednek, de látszik hogy kedvelik egymást és a hozzájuk kerülő kisfiút is. Ezen szál szomorúan legviccesebb jelenete talán az, amikor a nagy szájuk ellenére nem merik elmondani a kisfiúnak, hogy meghalt az apja. A másik szál Genzaburót jelenti, aki tipikusan alárendelt figura, de státusza alapján a csúcson van. Otthon a felesége irányítja, később pedig megtalálja ugyan a vázát a gésaházban, de sokkal jobban élvezi az ottani szórakozást, mint hogy az ország leggazdagabb emberévé váljon. A humor nem térdcsapkodós, még csak nem is megmosolyogtató, de gúnyosan kedves.

Érdekes módon képi világában az érettebb Ozut idézte. Egyáltalán nem volt pörgős, hosszasan és ráérősen tudott elidőzni egy-egy jeleneten, de akár tárgyakon, részleteken is megpihenhetett a kamera. Az első néhány vágókép furcaán éteri volt, aztán rájöttem, hogy azért, mert csak díszlet. Az eleje szintén nagyon teátrális volt, de ez kéőbb normalizálódott (vagy csak hozzászoktam, mert feleségem szerint, aki véletlenül belepillantott, nagyon természetellenesnek látta). A zene nem volt ugyan kiemelkedő, de sokszínű volt: a hagyományos japán betétdaltól a komikus hangzáson át szomorúbb részletek is helyet kaptak a jelenethez illően.

Élmény:

Ahogy említettem, nem térdcsapkodós, még csak nem is megmosolyogtató, de gúnyosan kedves film. Benne van egyszerre a gyenge emberi jellem, de a végtelen bölcsesség is, miközben kivitelezésében valahol ott egyensúlyoz a már majdnem érdekes határán.

Érdekességek:

- Korábban látott színészek: Takasze Minoru (Kurutta ippedzsi)
- Jamanakát a Kína elleni háborúban besorozták, ahol rövidesen vérhast kapott és 28 évesen, 1938-ban elhunyt.