Cselekmény: Floreal a katonai diktatúra végével szabadul többéves büntetéséből. Hazatérne, de barátai már szétszéledtek, és hiába várja felesége, Rosi a kisfiukkal, egyelőre nem megy haza. Visszaemlékezéesiből megtudjuk, hogy félig-meddig alaptalanul vádolják meg politikai szerepvállalással, így kerül börtönbe némi bújkálás után. Felesége, Rosi próbálja felkutatni, hol lehet, hogy egyáltalán él-e még...

Téma: Argentínában 1966-tól 1983-ig jobboldali katonai diktatúra volt, ennek során mintegy 30 ezer baloldalhoz köthető ember "tűnt el", ennek állít részben emléket a film, hogy hogyan élték meg az érintettek, és persze természetesen szerepel benne némi szocialista aktivizmusra való felhívás is. Ugyanakkor a személyes oldal olyan erős, hogy maga a film is romantikus filmként utal önmagára.

Tartalom: Floreal szabadulásával indítunk, hazafelé tartvaazonban felidéződnek emlékei, elvesztett társai, így nem lineárisan haladunk, hanem az épp kapcsolódó emlékei alapján. Ebben segít - illetve a nézőknkek a gondolatok kimondásába, értelmezésében - egy kivégzett barát szelleme, aki mindentudóként segít eligazodni. Azt hiszem két fontosabb szálon fut a történet: Floreal múltja fedi le a politikai részt, ahogy bemutatja az idősebb és fiatalabb aktivistákat, az ellenük zajló hajtóvadászatot, lehetséges sorsukat (alkalmazkodás, szellemi és fizikai ellenállás, menekülés, börtön, halál). A nem kevésbé fontos szál először Floreal, de egyre inkább az egyedül maradt Rosi életén keresztül bemutatott magánélet. Rosinak meg kell küzdeni nemcsak az anyagi gondokkal, de a magánnyal is, sőt kezdetben a bürökráciával, hiszen azt sem tudja, mi történt a férjével. Itt megfigyelhető generációs különbség is, hiszen míg az idősebbek együtt küzdenek és kitartanak egymás mellett, a fiatalabbak már elfáradnak a kilátástalannak tűnő küzdelemben. A cím nem egészen tiszta külső szemlélődőként, noha a "Dél" többször megjelenik, elsősorban mint az idősebb nemzedék bázisa (talán valami olyasmi lehet, mint Brazíliának az Északkelet).

Forma: A narratíva a hagyományos és az avantgárd film határán mozog, még könnyen befogadható, a jelképei könnyen értelmezhetőek. Floreal végig egy utcán kóborol, amelyben fel- és eltűnnek emlékképek, régi társak, események elevednek meg szemünk előtt egy minimális áttűnős trükkel. Ezen utcaképek a leghatásosabbak, füstösek, sötétek, a sötétségbe vesznek - ezzel valamelyest szembehelyezkedik, hogy míg Floreal az utcákat rója, Rosi szinte mindig otthon van. Az utcát papírlapok borítják, aminek akkor lesz igazán értelme, amikor a film legabszurdabb, hivatali részéhez érünk. De nemcsak az utca üres, minden épület minimum romos, többnyire elhagyott, kivéve az öregek házát, tehát ők az országgal szemben még nincsenek kiüresedve. Gyakori kifejezőeszköz az ablakon lévő tükröződés, áttetszés, a karakterek más-más oldalán való elhelyezés, ami gondolom a két elkülönülő világot jelenti. Kiemelt szerepe van a zenének, egy legendás tangóénekest kértek fel rá, de ez a műfaj számomra idegen.

Élmény: Kár hogy nem maradt az egész az utcán, talán hatásosabb lett volna, de így is hangulatos volt, érthető. A legmegdöbbentőbb rész az volt, amikor testközelbe hozva az 1980-as éveket egy rockbandával jelezték, hogy ez már ne a távoli múlt, hanem a jelenkorunk. Szóval összességében nem volt rossz egyáltalán, de nem htott meg különösebben.