Cselekmény: 1848, Amerika. Telepesek indulnak hosszú útra a még néptelen nyugati államba, Oregonba. Az egyik legújabb telepes a hadseregtől elzavart Banion, aki a kezdetektől ellenszenves Woodhullnak (Alan Hale), az egyik megmondóembernek. Többször össze is kapnak például a telepesek vezetőjének (Charles Stanton Ogle) csinos lányán, de az igazi szakadás akkor következik be, amikor egy nagy folyón Woodhull és támogatói tutajokon kelnek át, míg Banionék inkább addig menetelnek a folyó mentén, míg sekély vizeket nem találnak. Csakhogy közben az indiánok is ellenségesen figyelik, hogy ki akarják szorítani őket életterükből...

Téma: A cselekmény egy pici része blőd, elnagyolt romantika, ami teljesen jelentéktelen a játékidő nagy részét kitevő életképekhez képest. Ez valóban az amerikai honfoglalást mutatja be, ahogy a telepesek sokezer kilométert megtéve eljutottak céljukhoz.

Tartalom: Nincs kedvem részletezni a cselekményt, a karaván halad, két alfahím ugyanazt a nőt akarja, meg amúyg sem férnek meg együtt, közben támadnak az indiánok is (amit valamiért rasszistának tartanak, pedig teljesen korrektnek tűnt a motivációjuk és ábrázolásuk is számomra). Azonban egyik sem kapott túl sok játékidőt, a film nagy részében a menetelést látjuk a prérin, bölényvadászatot, folyón átkelést, telet, kocsmázást, és ezeknek vajmi kevés közük van a cselekményhez. Ez eddig talán a legvalódibb western, amit láttam, nincsenek romantikus párbajhősök, de még hősök sem, hiszen pl. nem a főhősünk győzi le ellenfelét, hanem egy barátja. Ahogy említettem, az indiánok szerintem egyáltalán nem negatívan jelennek meg, az egyik törzs csak védekezik, a másik barátságos, az egyik telepesnek pedig indián feleségei vannak. A sápadtarcú karakterek többnyire csak vázlatok, egyedül az öreg, részeges vezetőknek van némi extra bájuk, mert szórakoztatóak és van múltjuk

Forma: Ez inkább mogó képeskönyv, mint film történettel, így a képek is többnyire távoliak vagy középtávoliak, montázsszerűen mutatva a telepesek életének egy-egy epizódját, a számtalan karaván haladását, a bölényvadászatot, a folyón átkelést. Azonnal A vörös folyó jutott eszembe, ahol szintén az volt a fő látványelem, hogy hatezer marhát tereltek át az országon. Nos, bár itt nem volt hatezer marha, de volt többszáz, plusz ezer ló ló, többszáz szamár és bölény, 500 szekér, ezerötszáz indián és háromezer statiszta, azaz egy igazán momunmentális alkotással állunk szemben. Arról nem is beszélve, hogy autentikusak próbáltak lenni és az indiánok valódiak, a bölényvadásaztot és a folyón átkelést tényleg végrehajtatták, de még a szekerek is valóban azok a családi ereklyék, amikkel az ősök bő 70 évvel korábban megérkeztek, utazóik pedig maguk a leszármazottak voltak. Már csak a létszám miatt a csatajelenet is grandiózus lett, ha nem is túl kifinomult. Bár némafilm, készült hozzá hanglemez is, a filmben megjelenik a kottája :D

Élmény: Szóval ahogy írtam, 1923-as létére ez egy meglepően jó western volt, pedig csak valami kezdetleg kalandfilmre számítottam. Nincsenek benne nagy klisék, dramatizált jelenetek, egyszerűen bemutatja a valódi vadnyugatot monumentális méretekben.

Érdekességek:

• Korábban láttuk: Alan Hale (Az apokalipszis négy lovasa, Robin Hood, Ez történt egy éjszaka, Robin Hood kalandjai), Tully Marshall (Türelmetlenség), Charles Stanton Ogle (Frankenstein), Frank Albertson (Az élet csodaszép, Pszichó)
  
• A mai Oregon partvidékét már a spanyolok is megjárták a 16. században, a britek és amerikaiak a 18-19. század fordulója környékén kezdték egyre gyakrabban "látogatni" a helyet, míg 1811-ben állandó telepet nem létesítettek, igaán benépesíteni azonban csak az 1840-es évektől kezdték. Amerika kezére teljesen csak 1872-re került. Hogy érezzük a távolságot, az oregoni nyomvonal mintegy 3500 km hosszú volt, ma autóval kb. 28 óra.
• A film kasszát robbantott, így nem kerülhette el a sorsát és sok más sikerfilmmel együtt 1932-ben paródia babaváltozat készült belőle a még kezdő Shirley Temple-lel szerepben.